„Ausztriába Erdélyt is magammal vittem”

Varga Gabriella erőn felüli munkát végzett Petőfi-ösztöndíjasként

A kilyénfalvi gyökerű Varga Gabriella is kilenc hónapot töltött Ausztriában Magyarország Kormányának Petőfi Sándor-ösztöndíjasaként. Társaihoz hasonlóan az ő feladata is az volt, hogy munkájukat segítve megerősítse külhonban élő honfitársait abban, hogy magyarnak lenni jó, magyarnak lenni nemes, szép, magasztos érzés, büszkeséggel eltöltő. Hazatérte után természetes, hogy kíváncsiak voltunk: mit és hogyan munkálkodott, milyen élményeket élt át, milyen tapasztalatokat szerzett. Bár, mint mondja, mindezt egy lapinterjúban aligha lehet a teljesség megközelítésével összefoglalni.

– Miként lehet külhonban a magyarságtudat elmélyítéséhez vezető utat megtalálni?

– A Program kezdeményezője és a pályázat kiírója, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága erre nem ad receptet, és nem is lehetne ilyesmivel feltarisznyálni a szórvány- és diaszpóraszolgálat céljából útjukra bocsátottakat. A feladat adott, de hogy ki hogyan teljesíti, azt mindenkinek a saját képessége és tapasztalata határozza meg. Ha valaki pedagógus, nyilván tanítani fog a hétvégi magyar iskolában, ha pedig énekes, táncos vagy zenész, akkor ilyen csoportokkal foglalkozik majd és így tovább. Jómagam rendezvényeket szerveztem és vezettem, előadásokat tartottam és kiterjedt kommunikációs tevékenységet folytattam Ausztria öt tartományszékhelyén: Bécs mellett Kismartonban (Burgenland), Grácban (Stájerország), Linzben (Felső-Ausztria) és Innsbruckban (Tirol).

– Miért éppen ebben az öt városban tevékenykedett?

– Mentorom, Wurst Erzsébet elnök asszony már a kezdet kezdetén azzal a feladattal bízott meg, hogy fogadószervezetemmel, a bécsi székhelyű Kaláka-Clubbal összefüggő aktivitásom mellett segítsem az Ausztria-szerte tevékenykedő magyar katolikus lelkipásztorok, így az erdélyi születésű Pál László kismartoni, Szabó Ernő linzi és Nagy-György Attila innsbrucki, valamint az anyaországból származó Molnár Ottó és Holló István gráci lelkészek munkáját. Ebből fakadt, hogy a megbízási szerződésem tevékenységem helyszíneként megnevezte ezt az öt várost.

– Mit jelent az, hogy rendezvényeket szervezett, előadásokat tartott és kommunikációs tevékenységet folytatott?

– Mindenekelőtt részt vettem a Kaláka-Club és annak együttműködő partnere, a Collegium Pázmáneum rendezvényeinek az előkészítésében és lebonyolításában, csaknem valamennyi műsort moderáltam is, és mindemellett számos saját programot kezdeményeztem, illetve szerveztem magam is. Igyekeztem olyan témákat megragadni, amelyek kevésbé bukkantak fel az egyébként nagyon gazdag ausztriai magyar programkínálatban. Ennek jegyében tavaly Bécsben, Linzben és Innsbruckban ünnepi alkalmakat szerveztem az 500 éves csíksomlyói kegyszobor és a 300 éve könnyező máriapócsi kegykép köszöntésére, Bécsben a közönség bevonásával megrendítően szép, koreografált műsorral emlékeztem meg az aradi vértanúkról. Kismartonban az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója kapcsán önálló előadást tartottam a katolikus sajtó akkori és mai helyzetéről. Innsbruckban verses összeállítással leptem meg a közönséget a magyar kultúra napja alkalmából, Welsben Szabó Ernő atyával gyertyagyújtással, imával, versekkel és gondolatokkal hajtottunk fejet a kommunizmus áldozatainak emléke előtt. Grácban szintén egy előadásomat tűzdeltem tele versekkel a költészet napjának előestéjén. Erdélyiként természetes volt számomra, hogy bekapcsolódom a Nemzetpolitikai Államtitkárság által meghirdetett Márton Áron Emlékév programsorozatába: Linzben, Welsben, Innsbruckban és Grácban megemlékezéseket és előadásokat tartottam, majd e törekvésemre a május végi nagyszabású bécsi Márton Áron Emléknapok rendezvénysorozat tette fel a koronát, amelyet nagyon alapos felkészülés után rendhagyó megoldásokkal moderáltam.

– Ausztriában hogyan fogadták a Csíksomlyóról és a Márton Áronról átadott ismereteket?

– Linzben az erdélyiek székely ruhába öltöztek és elénekelték az Ó én édes jó Istenem ősi székely himnuszunkat, Márton püspökről pedig csodálatos személyes emlékeket elevenítettek fel. De azok is teljes nyitottsággal fordultak az erdélyi kegyhely és a nagy püspök emléke felé, akik bővebben most hallottak ezekről a témákról először. Sokakra – különösen a fiatalokra és a Kárpát-medence más szegleteiből érkezőkre – az újdonság erejével hatott, hogy a magyarság ismert nagy püspökei között ott van Márton Áron is.

– Hozzávetőlegesen hány rendezvényben volt szerepe a kilenc hónap alatt?

– Ezek a szerepek változóak voltak, hiszen vagy mások rendezvényébe kapcsolódtam be, moderálva is azokat, vagy saját programot szerveztem, vagy önálló előadást, esetenként pedig – mint például március 15-én Bécsben – ünnepi beszédet tartottam. Némelykor köszönő és köszöntő gondolatokkal szóltam a jelenlévőkhöz, máskor versmondással működtem közre, és többször volt példa arra is – leginkább Bécsben –, hogy az adott esemény tudósítását, képi és szöveges dokumentálását végeztem el. Átlagosan hetente egy rendezvényen volt valamilyen szerepem az öt tartományszékhely valamelyikében, de leghangsúlyosabban Bécsben voltam jelen. A tevékenységemben mindvégig az az alapelv és törekvés vezérelt, hogy újdonságot, valami pluszt vigyek az ott élő magyarok életébe, ami megerősítést, örömet nyújt számukra, szorosabbra fűzi a kapcsolatukat az anyaországgal és további szereplőket vonz magyarságmegőrző közösségi munkájukba.

– Feltételezhetően meglehetősen sokat utazott…

– Szerencsére az ÖBB főbb járatai és a WestBahn vonatai is ellátottak Wi-Fi hálózattal, így felszállástól leszállásig a vonaton is tudtam dolgozni. Odafelé rendszerint az utolsó simításokat végeztem a tartandó előadás szövegén vagy vázlatán, visszafelé pedig már megkezdtem az adott rendezvényről szóló beszámoló megírását. A gyönyörű ausztriai táj szemlélésére a kilenc hónap alatt egyszer sem tudtam sort keríteni.

– Valahol olvastam, hogy a Petőfi-programmal és az ausztriai magyarokkal összefüggésben keletkező cikkmegjelenéseinek a száma kilenc hónap alatt meghaladta a 260-at. Már-már szinte képtelenül magas ez a szám, különösen tekintetbe véve az átlagosan heti egy rendezvényt is. Hogyan emelkedett ilyen nagyra a cikkek mennyisége?

– Ha erre válaszképpen azt mondanám, hogy napi 12-14 órás munkavégzéssel a hét hét napján, az is igaz volna, de inkább azt mondom: úgy, hogy Ausztriában sem tudtam eltekinteni attól, hogy újságíró vagyok, és nemcsak a rendezvényekről írtam beszámolókat, hanem több szervezetről-közösségről is ismertetőt, és interjúkat is készítettem meghatározó személyiségekkel, a megszülető cikkeket pedig – némileg eltérő változatokban – Kárpát-medence- és világszerte több helyen is megjelentettem. Mindezt kezdetben a tevékenységem oldalágaként értelmeztem, de időközben a tapasztalatok és a valóság ezt alaposan felülbírálta. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy a diaszpórában a magyarságmegőrzés érdekében megtett lépések sem az egyén, sem a közösség számára nem magától értetődő, nem a világ legtermészetesebb cselekedetét jelentik, ellenkezőleg: erőfeszítést, áldozatvállalást kívánnak. Hadd mondjak ennek alátámasztására néhány példát: a vegyes házasságokban a nem magyar házastárs mellett nem olyan egyszerű dolog eljárni a magyar közgyűlésekre, egyháztanács-gyűlésekre, magyar szentmisére, kulturális programokra, hétvégi magyar iskolába, és szerepet is vállalni a különböző csoportokban. De még tovább megyek: több olyan családot ismerek, akik nyolcvan-száz kilométernyi távolságból járnak be vasárnaponként a magyar szentmisére vagy szombatonként a hétvégi óvodába, iskolába a gyerekeket tanítani vagy taníttatni. Esténként a szabadidejüket fordítják a táncpróbákra, színjátszáspróbákra és így tovább. Gondoljunk bele alaposan: ezek közül egyik vállalás sem magától értetődő. Nos, aki ezeket az erőfeszítéseket mégis zokszó nélkül vállalja és megteszi, legtöbbször önkéntesen tevékenykedőként, annak az egyénnek és családnak jólesik a megerősítés, bármilyen apró formában történjen is az. Tapasztalatom szerint a nyilvánosság előtt kimondott köszönőszavak nagyon sokat jelentenek számukra, és a legparányibb, jelképes kis ajándék átadásától is egészen megilletődnek. Ha pedig egy cikk jelenik meg róluk, az szinte az egekbe röpíti őket a boldogságtól! Ez volt az egyik ok, amiért végeláthatatlanul írtam, írtam és írtam róluk, de tettem ezt azért is, mert roppant fontosnak tartottam az elkötelezettek példáját mások számára felmutatni.

– Bizonyára nehéz e példakép-személyiségek közül néhányat kiemelni, de azért megpróbálja?

– Az Ausztriában szolgáló, megnevezett magyar papi személyek eddigi életútjának és jelenlegi munkájának bemutatása mellett nagy lelkesedéssel írtam Varga János rektor és az általa vezetett Pázmáneum sokoldalúságáról, Vencser László igazgató józan meglátásairól. Öröm számomra, hogy egy igen tartalmas beszélgetést folytathattam ifj. dr. Bertényi Iván történésszel, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatójával, s az is, hogy Fodor Mária sugárzó egyéniségű tulajdonos-vezető személyén keresztül bemutathattam az olvasóknak a nagy múltú bécsi Ilona Stüberl magyar éttermet. A gyergyószentmiklósi születésű ifjú fuvolaművésszel, a bécsi International Music Academy (INTMA) és a The Brunette Quartet alapítójával, Kósa Máriával nemcsak a róla született cikkek, de a közös munka és a személyes barátság révén is bizonyos, hogy hosszú távú szövetségre léptem. A bécsi Cantus Arcis kórus alapító-karnagya, Dombó Dániel énekes profizmusa szintén lenyűgözött, örülök, hogy őt is több lapban bemutathattam. A roppant kreatív Schenk Angyalka innsbrucki cserkészvezetőtől magam is sokat tanultam, s annak az alkalmát is gyakran keresni fogom a jövőben is, hogy a Felső-Ausztriai Magyarok Kultúregyesületének mély érzésű, született menedzser elnöke, Tőkés Enikő energiájából részesülhessek. Hasonlóan nagy élmény volt számomra a francia édesanyától és skót édesapától született, Bécsben élő, igaz magyar kolléganőm, Fetes Kata újságíró agilis és segítőkész személyisége is, de az ő nem mindennapi történetéről még csak ezután fogok cikket írni. A sort hosszan lehetne folytatni. Jó látni, hogy milyen sok értékes magyar ember él és tevékenykedik külhonban.

– Konkrét, megfogható következményekkel járt-e egyik vagy másik cikk megjelenése?

– Hajaj, de mennyire! El sem tudom mondani, mekkora boldogság számomra, hogy a Zsuffa Tünde íróval készült és a budapesti Keresztény Élet hetilapban karácsonykor megjelent interjúm alapján a Duna Televízió Isten kezében című műsora Elengedett adósságok: Az isteni kegyelem regényei Zsuffa Tündétől címmel 26 perces portréfilmet készített róla (utólag itt tekinthető meg: www.nava.hu/id/3024194).

Magyarok százainak szerzett euforikus örömet az a történelminek okkal nevezhető esemény, hogy a felső-ausztriai néptáncmozgalmat bemutató, az erdely.mán megjelent cikkem alapján megkeresett a Kárpát Expressz riportere, Berényi Zsuzsa, aminek eredményeképpen Schödl Dávid operatőrrel együtt (akit a Hazajáró csapatából is ismerhetünk) eljöttek április 30-án Linzbe, tudósítottak a táncháztalálkozóról és bemutatták a nézőknek a felső-ausztriai magyarokat (az adás itt tekinthető meg: www.youtube.com/watch?v=47EnA7v6xCI).

Nem szabad megfeledkeznem arról sem, hogy Kósa Máriával a Kossuth Rádió Belépő című kulturális magazinja is a fuvolakvartett általam közvetített budapesti Magyarság Háza-beli adventi koncertje kapcsán készített interjút. Ezeket feltétlenül az elvégzett munkám legnagyobb eredményei között tartom számon, hiszen a cikkek, rádióműsorok, tévéfelvételek révén sikerült ráirányítanom az összmagyarság figyelmét az ausztriai magyarokra, ami kétségkívül pozitívan hat majd a jövőbeli munkájukra.

– E sok szép emléken, élményen és elért eredményen túl mit hozott haza Ausztriából a szívében?

– Fényt. Gyertyák fényét, csillogó szemek fényét és egy képeslapon egy szív alakzat fényét. Április 30-án a linzi táncház megnyitóján a felső-ausztriai magyar közösség egy kinyitható, zenélő képeslapot adott át nekem, amelyben kinyitáskor egy szív alakzat fényleni kezd. „Amikor ezt meglátod, gondolj arra, mekkora fényt hoztál a mi életünkbe” – ezt mondták hozzá. De amikor ezt a képeslapot kinyitom, az is eszembe jut, hogy ők és a Petőfi Sándor Program mekkora fényt hozott az én életembe. Eddigi életem legnehezebb, de legszebb kilenc hónapját kaptam meg a Gondviseléstől, és hálás szívvel köszönöm mindenkinek, akinek bármilyen és bármekkora része volt abban, hogy ezt megkaphattam.

Igyekezni fogok, hogy ez év szeptemberétől Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjasként a következő kilenc hónap alatt is azt nyújtsam az ausztriai magyaroknak, amit a Petőfi-ösztöndíjasként teljesített szolgálatom alapján elvárnak tőlem. Sőt még annál is többet.

Lajtai-Kadocsa Klári