„Az idő elsimítja a fájdalmakat…”
A 100 éves Blénessy Jenő bácsi emlékezik
Egy évszázadnyi emlék, esemény, keserves és boldog pillanatok, nehéz, embert próbáló életszakaszok tárulnak fel lelki szemeim előtt, ahogy hallgatom a márciusi délutánban Blénessy Jenő bácsi visszaemlékezéseit. És ahogy – néhány pillanatot kiragadva – részletesen mesél hosszúnak tűnő életéből, kiragyog a szavak közül az egyetemes emberség, a végtelen jóindulat és igazságszeretet, valamint a hála, hogy majd minden élethelyzetben megadatott, hogy próbára tegye önmagát.
Habár legszívesebben az orosz hadifogság éveiről mesél, most mégis arra kérem, idézze fel gyermekkorát! 1916-ban született, javában zajlott akkor az első világháború…
Amikor születtem, az első világháború borzalmai dúltak, édesapámat besorozták tüzérnek, édesanyám ott maradt velem és három kishúgommal. El kellett menekülnünk Szatmárnémeti mellé, egy kis falu volt kijelölve, ahová mennünk kellett. Az ottani lakosok gyűlöltek minket, hiszen elvettük tőlük a szobát, az élelem egy részét, a gyermekek sírtak. Nehéz menekültsors volt. A falú bírója arra bíztatta a lakosokat, hogy valahová el kellene űzni minket, mert felvásároljuk a tejet, az élelmet és nekik nem marad, a falusi boltot kiürítjük… Akkor mi nem egy nyolcvan éve elszakított testvért öleltünk magunkhoz, hanem lenéztek minket.
Gyermekkorom részei az iskolai emlékek is… a gimnáziumban 1924-ben hivatalosan megszűnik a magyar nyelvű oktatás. Minden osztályban a katedra felett volt egy kis cédula: Vorbiți numai românește! Arra is biztattak, hogy otthon is beszéljünk románul, mert akkor jobban fog menni az iskolában a tanulás.
Amikor a gimnázium homlokzatáról a koronát leverték, mellőle az angyalokat, s utoljára a babérkoszorút, akkor én, elsős kicsi gyermek, arra gondoltam, ezt meg kell őrizni! Egy akkora darabot, amin négy vagy öt babérlevél volt, félretaszítottam, fűvel letakartam, s este a sötétben visszamentem, a tarisznyámba rejtve levittem a lakásunkra. Az udvarunkon volt egy százéves tuja, a tövében ástam egy lyukat és oda betettem. Amikor eljött újból az ideje, örvendtek a felszabadító magyarok, hogy megvan a koronának egy darabja és ebből a receptből újra lehet készíteni…
Később is tevékeny, közösségi életet élt, jelen volt a Kolping Legényegylet gyergyói születésénél is.
Volt egy áldozó pap Gyergyószentmiklóson, Lokodi Gáspárnak hívták, ő valahonnan ismerte a Kolping-eszmét, és eldöntötte, hogy Gyergyóban is megalapítja. Megkeresett pár fiatalt, többnyire iparos segédeket, köztük engem is. Hasonló volt az egylet eszméje, mint a cserkészeké, mindennap legalább egy jó dolgot kellett végrehajtani. Volt sípjelzésünk, amivel beszélgettünk egymással, a sípjelzés a Rákóczi-induló dallama volt.
Ön munkaszolgálatos katona is volt a román hadseregben. Milyen emlékeket őriz abból az időszakból?
A szép emlékemet idézem fel… Az egykori román fejedelemség fővárosában, Târgovișten voltunk 1937–38-ban. Jó barátom lett ott egy bulgár származású fiú, vasárnap délutánonként három-négy óra kijárást kaptunk és együtt sétáltunk a városban. Egy alkalommal észrevettük, hogy a főtértől egy keskeny sikátor vezet valahová: azon elindulva, megláttunk egy omladozó katolikus templomot. Bementünk, a római katolikus pap nem tudott magyarul, de kérdezte, hogy tud-e valamelyikünk hangszeren játszani, van egy csodálatos hangú orgona a templomban. A barátom édesanyja zongoratanárnő volt, ő is értett a hangszerekhez, megszólaltatta az orgonát. A pap kérte, hogy menjünk máskor is, a zene ereje sokat ad, s mi attól fogva minden vasárnap odajártunk… Ha egészségi állapotom engedné, most újra elmennék, felkutatnám a plébánia történetét, megnézném újra a templomot.
Az 1940-es évek elejétől a magyar honvédség katonája, majd hadifogoly a Kijev melletti Darnicán. Milyenek voltak a mindennapok a fogolytáborban?
Határvadászok voltunk: kiképzésünk, fegyverzetünk, ruházatunk kimondottan védelemre volt kifejlesztve. Soha egyetlenegyszer sem tanítottak arra a kiképzésben, hogy agresszíven támadók legyünk, mi határvadász védők voltunk, és ennek kellett megfeleljünk. Ami utána jött, az 1082 nap volt a hadifogságban… Az étel csak a puszta életet biztosította, tartalékainkat feléltük: 40 kg-ra fogytunk, és 75 kg-os lisztes zsákokat kellett cipelnünk. Dokkvászon ruhát kaptunk, és térdig érő zsebeket varrtunk rá, hogy ha valami élelmet találunk, tudjuk oda rejteni. És mégis abszurd módon, életem legeredményesebb időszakának tartom a lágerbeli éveket, mert a háromezer hadifogoly közül a lágerparancsnok „bőre alá bújtam”, egyetértett velem például abban, hogy a foglyokat nemzetiség szerint külön kell tenni. Az egészségügyi nővérek, az őrség az elején utálattal, lenézve kezeltek, de az idő múlásával átsütött rajtuk egy kis emberi érzés, belátták, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők… Amikor megjött a parancs, hogy a darnicai 62-es lágert fel kell számolni, leszedtük a tüskés drótot, összeszedtük a holmijainkat és indulni készültünk…, akkor a fogvatartóinknak a „szemükbe szúnyog repült”…, s engem olyan boldogság öntött el, hogy láthattam, bennük is van emberi érzés!
Óriási adomány, hogy bármilyen fájdalomban van részünk, az idő elsimítja, most már csak nevetek rajta, hogy ilyen is volt… – ezekkel a szavakkal búcsúzik tőlem Blénessy Jenő bácsi, aki elmondása szerint nem mulasztja el megnézni az esti híradót egyetlen nap sem. A világ dolgai, és főleg a város élete ma is érdekli, kíváncsisága teszi őt örökké ifjúvá.
Boncina-Székely Szidónia
Címfotó: facebook.com/CaritasAB
Belső kép: facebook.com/Gyergyoszentmiklos
