Dr. Jakab Antal püspök 107 éve született: 1909. március 13-án Kilyénfalván

Az évfordulóra a Megalkuvás nélkül című életrajzi és emlékkötet Tizenhárom emberi szó című írásának szerkesztett változatával emlékezünk

Amikor még nem tudta pontosan, milyen életút húzódik majd mögé, tulajdon nevének alakját Jakab Antal már akkor sem igen kedvelte. „A nevemmel sohasem voltam kibékülve. Az a két legsutább magánhangzó és egyforma »a« betű, ami a Jakab és az Antal névben van, egy cseppet se szép” – hangoztatta sokszor, persze nem komoly nehezménnyel, csupán derűs kritikával örökké mosolygó arcán. Később, amikor már oly sok igyekezetet megtett, hogy „becsületet szerezzen neki”, nevét a lényegi szünet nélküli kereszthordozással azonosította – persze soha nem panasszal, hanem őszinte hálával örökké imát rebegő lelkén és ajkán.

Már pásztorbotjával járta az egyházmegyét, amikor egyik alkalommal a szülőfalujában általa bemutatott szentmise és a hívek névnapi köszöntőműsora után az egyik versmondó kis székely legényke a kérdésére, hogy hogy hívják, azt felelte:
– Jakab Antal Szilárd!
Ekkor beszélgetésüket a püspök így folytatta:
– Maradj meg Szilárdnak, mert Antalnak lenni nehéz…
A kis székely legényke – Jakab Antal Ernő öccsének az unokája – azóta deresedő hajú férfiúvá cseperedett, egykori püspökünkre pedig már csak emlékezünk. Különösen most, születése évfordulóján tűnődünk el többet azon: vajon mi jut eszünkbe e két „suta magánhangzós” szóról, hogy „Jakab Antal”?
Talán a fájdalom, amit egy esztelenül öldöklő háborúval és testvéreit is tizedelő járvánnyal terhelt gyermekkorból alig kilépve, húszévesen édesanyja ravatala felett érzett…
Talán a gyökeret ereszteni csak a lélekmélyben képes hit, amellyel vigasztalásért már korai próbáiban Isten felé fordult…
Talán a semmivel meg nem csorbítható elhivatottság, amellyel a Teremtő Isten és a gyarló ember hűséges szolgálatára kijelölt göröngyös útra lépett…
Talán a már-már erőn felüli áldozatvállalás az újabb ágyúdörgések zajától, puskaporok és bombák füstjétől elnehezült levegőjű világ jobb megértéséért…
…És mindeközben a soha, soha nem lankadó vasszorgalom…
…A vállalások melletti becsületes, lelkiismeretes helytállás baljóslatú helyzetekben is…
…és az elvek, szent meggyőződések melletti következetes kitartás, megalkuvás nélkül…
De eszünkbe juthat a szenvedés is, a teljes megsemmisítést célzó embertelen kínzások elszenvedése…
Avagy inkább az elesettségben és teljes kiszolgáltatottságban is a segítségnyújtás a még elesettebbeknek… „Az emberekben megvan a hajlam, hogy azt bántsák, akinek nincs a környezetében, aki megvédje” – írta egy helyütt, s ő, kezén-lábán bilincsben, vagy anélkül, védelmére kelt a kétségbeesőnek, hitet adott a hitevesztettnek, utat mutatott a harcát már-már feladónak…
…És eszünkbe juthat még a végül győzedelmeskedő akarat… A világot örökké jobbítani kívánó akarat…  És az akarat mellett az elszánt cselekvés… És a cselekvés mellett a mindenkori együttérző megértés, s vele a bocsánatkérés képessége is…
És hát a mosoly! A derű, a vidámság, a humor, ami dehogy a test gyengeségeinek elkendőzésére, természetéből fakadóan aranyozta be a pillanatot…
S e tíz betűbe sűrítve áll még a világ békességének mindig csak erősödő óhaja, s a békesség szüntelenül gyakorolt, hirdetett és keresett kulcsa: a SZERETET.

„Belőlünk nagyon nehéz nevelni, de ha sikerül, minden fáradtságot megér, nem lesz belőle színtelen élet” – írta egyszer egy a családban érkezett újszülötthöz gratulálva. S most, hogy az ő színekkel teli élete mozzanatainak számbavételét abbahagyjuk – befejezni talán soha nem lehetne, csupán abbahagyni –, Jakab Antal nevéről a felsoroltakon kívül eszünkbe juthat még, hogy: március 13-án született. Keresztségben kapott védőszentje Páduai Szent Antal, névnapját tehát június 13-án ünnepelte. 13 éves volt, amikor az erdőn egy medvetámadás után elhatározta, hogy továbbtanul. 1942. július 13-án védte meg Rómában doktori disszertációját. 13 évet raboskodott Románia kommunista börtöneiben. A börtönévek után 13 évet volt ismét teológiai tanár. VI. Pál pápa február 13-án szentelte püspökké Rómában. Az eseményre Erdélyből 13 vendég kísérte el. A Szentatya tizenkilenc új püspököt szentelt, s köztük Jakab Antal a tizenharmadik volt…
Márton Áron (sz. 1896. augusztus 28.) és Jakab Antal között 13 év volt a korkülönbség.
Elődjét éppen 13 évvel élte túl (Márton Áron 1980-ban, Jakab Antal 1993-ban halt meg.)
De vajon van-e jelentőségük a számoknak, s köztük is az ősi iratok némelyike szerint erőt, hatalmat, ismeretlent, váratlant jelentőnek? Csak annyiból, hogy Jakab püspök maga is gyakran felsorolta kapcsolatát a tizenhármas számmal.
S lám, ha összeszámolom a nevéről eszembe jutó emberi szavakból imént felsoroltakat, az is éppen tizenhárom… Pedig a sort hosszan folytathattam volna még, de valahogyan megálltam tizenháromnál

„Kilencéves koromtól csak nagy próbákat láttam” – nyilatkozta egyszer az idős püspök egy interjúban, és amikor az életére visszanézünk, láthatjuk, hogy ő soha, semmilyen körülmények között, korai árvasága idején sem, az átélt két világháború idején sem, kisebbségi sorsában sem, a börtönévek alatt sem, súlyos betegségei közepette sem, a diktatúra kíméletlen nyomása alatt sem, soha, soha nem adta fel… „Ártatlanul élni és ártatlanul meghalni, ennyi az egész életművészet. Becsületesen dolgozni, s munkából az égbe jutni életcél és jutalom” – mondta egyik beszédében. De nemcsak mondta, egész életével meg is mutatta, ezt a szép elvet hogyan kell érvényre juttatni a gyakorlatban.
Születésének 107. évfordulóján jó feleleveníteni mindezt.
S nemcsak most – az év minden egyes napján is…

Varga Gabriella

Címfotó: Kilyénfalván rokonai, a Jakab család körében.
Szemben Ilus, a sógornője