Edzőlegenda járt Gyergyóban

Az elmúlt nyáron a délvidéki Tornyos FC csapata vendégszerepelt városunkban. A szerbiai csapatot elkísérte útjára Árok Ferenc edző, aki egykoron az ausztrál labdarúgó-válogatottat is irányította.

A nemzetközi berkekben is elismert Árok Ferenc, 81 éves kora ellenére remek erőnlétnek örvend, s tervezi, hogy 2014-ben a helyszínen tekinti meg a soron lévő, brazíliai labdarúgó-világbajnokság mérkőzéseit. Kérésünkre Árok Ferenc felelevenített néhány emléket rendkívül gazdag élménytárából.

– Nagyon hosszú ideig a Vajdasági Lab­darúgó Szövetség edzői tes­tü­le­té­nek elnöke voltam. Már edzővé vá­lásom során körülutaztam az egész világot. Tagja voltam az egykori jugoszláv labdarúgó-szövetség ve­ze­tőségének is.

– Ausztráliához is szoros szálak fűzik…

– Minden évben legalább egy hó­napot a kenguruk földjén töltök. Rend­szeresen visszajárok. Van há­rom fogadott lányunk, akik azóta férj­hez mentek, de a mi segítsé­günkkel kerültek ki a kontinensnyi or­szágba. Családjaikat is megláto­ga­tom, amikor kiutazok. Annak idején drága feleségem felkarolta családjaikat, segítettük őket. Úgy kezeljük őket, mint családtagokat, nagyon jó viszonyt ápolunk velük.

– Kapcsolatban áll még az auszt­rál labdarúgó-szövetséggel?

– Nem tartom már a kapcsolatot az ausztrál szövetségből senkivel az ég­vi­lágon. Ez is véletlen. Úgy érzem, elég volt számomra.

– A Tornyos csapatával látogatott Gyergyószentmiklósra…

– Érdekes, hogy Szerbiában ez az egyetlen helység, ahol egy szerb anya­nyelvű sem él. Ezen az újvidéki településen még a rendőrök is ma­gya­rok. A magyarokon kívül még ke­vés cigány él, s ennyi. Amint látható, a tornyosi csapatot is teljes egé­szé­ben magyar játékosok alkotják. Tor­nyoson néhai édesanyám felőli ro­ko­nok élnek, így innen a kötődés az otta­ni csapathoz. A magyar nem­ze­ti­ségű olimpikonoknak volt egy rendezvény szervezve Tornyoson, ahol kapcsolatba kerültem a csapat ille­té­ke­seivel, így jöttem Gyer­gyó­szent­mik­lósra.

– Évekig irányította az ausztrál vá­logatottat…

– Igen, így volt. Hat évig voltam szövetségi kapitány. Egyik idevágó emlékem a skótok elleni világbajnoki pótselejtező, amely 1985-ben volt. A szigetországi mérkőzés előtt 48 órán át locsolták a britek a pályát, így teljesen vizes pályán zajlott a mér­kőzés. A találkozót csehszlovák bíró irányította, aki szerintem le volt fizetve. Az első gólt szabadrúgásból kap­tuk. Az esetet az a jelenet előzte meg, hogy a prágai illetőségű bíró úgy állította az ausztrál sorfalat, hogy a rúgáskor elindított labda a sor­fal ellenére a kapunkba köt­hes­sen ki. A második gól úgy született, hogy legalább ötméteres lesen kapta a labdát az ellenfél játékosa, majd ha­bozás nélkül gólt rúgott. Ki­kaptunk Glasgowban 2–0 arányban. A melbourne-i visszavágón hatszor találtuk el a kapufát, vé­gül nem sike­rült győz­ni, 0–0 volt az eredmény, így a skótok jutottak ki az 1986-os mexi­kói világbaj­nok­ság­ra. Azt a skót vá­lo­gatottat Alex Fer­gu­son irányította, aki ké­sőbb az angol Man­chester United me­ned­­­zsere lett. Ang­liá­ban nem kell monda­nom, mi­lyen eredmé­nye­ket ért el Ferguson.

– Hogyan került kap­­csolatba az ausztrál válogatottal?

– Akkoriban egy gö­rög milliárdos volt az ausztrál labdarúgó-szö­­vetség elnöke. Egyik alkalommal be­szél­­gettünk, s kérte, hogy találkozzunk. Kér­deztem, mi­kor me­hetek, s mondta, hogy már reg­gel hatkor bent van az „office”-ban. Olyan személyiség volt, aki egyebek között közel 40 görög temp­lomot építtetett újjá. Ezenkívül 1500 gyermeket neveltetett, taníttatott kis­koruktól felnőtté válásukig. Olyan valaki, aki kérésének nehezen lehetett ellenállni. Bemegyek hozzá, s mondja, hogy leszerződött két mér­kőzést az angolokkal. Kérdi tőlem, tu­dom-e, hogy készül a mér­kő­zé­sekre az ausztrál válogatott. Mond­tam, hogy nincs tudomásom róla, nem is érdekel. Kíváncsi volt, tu­dom-e az ausztrál válogatott legu­tób­bi eredményét. Közöltem, hogy nem tudom, erre ő elmondta, hogy 15–1-re kapott ki a válogatott Ang­liá­tól. A klubcsapat érdekelt, ahol egész nap dolgoztam, s ennyi. Erre meg­kért, hogy üljek le. Jól van, mondtam neki, de mi közöm nekem ehhez az egészhez? – kérdeztem. Az – mondta –, hogy gyere te a válogatotthoz azért, hogy ne kapjunk így ki többet senkitől. Nem akartam, mindent elmondtam, hogy miért nem. Már majdnem könyörgött, hogy vállaljam el a feladatot. Végül elvállaltam a tisztséget. Az ausztrál válogatott abban az időben kétszer egy­másután kikapott Új-Zéland csa­patától. Nagy a rivalizálás abban a térségben Új-Zéland és Ausztrália kö­z­ött, úgy kell elképzelni, mint mondjuk a szerb–horvát, vagy a ma­gyar–román párharcokat. A görög származású elnök teljesen szabad kezet adott számomra, azt mondta, csinálj, amit akarsz, csak legyen eredménye.

– Következtek az angolok elleni mérkőzések…

– Három barátságos mérkőzést ját­szott a válogatott az angolok el­leni találkozók előtt. Sikerült fiatal te­hetségeket beépíteni a csapatba. Jó kis társaság állt össze. Jöttek az an­golok. Az angoloknál néhai Bobby Rob­son volt a főnök, a szövetségi ka­pi­tány. Megjelentünk a mérkőzés előtti sajtótájékoztatón, ahol először az an­golok beszéltek. Én hallgattam, mint az a bizonyos a fűben. Egy­szer csak Robson átszólt nekem, hogy az ausztrál szövetség elnöke fél attól, hogy a csapat ne kapjon mér­kő­zé­sen­ként négy gólnál többet. Min­deh­hez hozzátette, hogy megígéri, ötnél töb­bet nem rúgnak. Magamban mond­tam, hogy a jó édesanyádat! Bosszantott, de ugyanakkor ambicionált a dolog, mondtam magamban, na, állj meg! Felkészítem az auszt­rál csapatot rendesen. Az első mérkőzés 0–0-ra végződött, a má­sodik mérkőzésen Brisbaneban az edzésükre az egész csapatunkat ki­rendeltem, s a lelátó első sorába ültettem. Mikor ezt Robson meglátta, kezdett ordítani, teljesen kikelt ma­gából. Azt üvöltötte, hogy ez edzés, nem mérkőzés, menjünk ki a stadionból. Erre szépen kimentünk. Később az angol sajtósoknak el­mondtam, hogy azért vittem be az edzésre az ausztrál játékosokat, hogy lássanak egy igazi profi játékosokból álló világhírű válogatottat, hogy mi­ként készül egy mérkőzésre. Erre fel ezt kaptuk. A második mérkőzést az an­golok ellen elveszítettük 1–0 arányban, tehát korántsem tudtak öt gólt rúgni, ahogy azt Robson tervezte, jósolta. Volt egy harmadik mér­kőzés is az ausztrál túrájuk ke­re­tében, ez a találkozó 1–1-re végző­dött. E találkozók után nagyon kezdtek tisztelni Ausztrália-szerte, tény, hogy jó úton jártunk, nagyon megbíztak bennem. Mindeközben a Budapest nevű klubcsapatnál is dolgoztam, s másodállásban irányítottam az ausztrál olimpiai és felnőtt­­­­vá­logatottakat. Az ausztrál válogatottak kispadján összesen 111 mér­kő­zésen ültem.

– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzés?

– Fennállásának 200. évfordulóját ünnepelte Ausztrália, mint ország, s ebből az alkalomból nemzetközi labdarúgó-mérkőzések is szerepeltek műsoron. Az ausztrál szövetség ve­zetői Argentína, Brazília és Szaúd-Arábia válogatottjait hívták meg ez al­kalommal. Négyes tornát szer­vez­tek. Akkoriban az argentinok Dél-Amerika bajnokai voltak, Szaúd-Ará­bia csapata pedig Ázsia baj­no­kaként érkezett. Kiváló csapatok vol­tak. Mindenki mindenkivel ját­szott. Ezen a tornán sikerült meg­verni Argentínát 4–1 arányban, míg Szaúd-Arábiát 3–0-ra győztük le. A brazilok elleni első mérkőzésen a ké­sőbb világhírű csatárrá vált Ro­mário egy, a második, helyosztó mér­kő­zésen pedig két gólt rúgott ellenünk. Később ez a kiváló brazil játékos Dél-Koreában, Szöulban, az 1988-as évi nyári olimpián három gólt rúgott az ausztrál válogatott el­leni mér­kő­zésen. Remek labdarúgó volt, joggal lett ké­sőbb világbajnok (1994-ben az Egye­sült Államokkal a brazil válogatottal – szerk. megj.) A szöuli olim­pia után mond­tam is viccesen, hogy a bra­zi­lok­kal többet egy ideig ne mér­kőz­zünk, mert ez a Romário most már négy gólt rúg, ha ismét ta­lál­kozunk.

Árok Ferenc, vagy ahogy az auszt­rálok hívták, Frank Arok, a ke­mény­kezű edzők kategóriájába tartozott. Rendkívüli módon tudta motiválni játékosait, akik képesek voltak tűzbe menni érte. Valahány csapatnál dolgozott edzőként, szigorú csapatfegyelmet követelt, mindig kőkemény edzéseket vezényelt. A pályán nem szaladó, lazsáló játékosokat egyálta­lán nem kedvelte, rövid idő alatt ki­hagy­ta a csapatból. A spártai edzés­mód­szerek alkalmazása ellenére, já­tékosai szerették, tisztelték. Auszt­rá­liában ma is legendaként beszélnek személyéről.