Élni nem harc, hanem ajándék
“Igyekszem menni, ha kell utat, ösvényt vágni. És olyan embereket idecsalogatni erre az útra, akik mindennapjaikban meg akarják élni a csodát. Hogy ki jön utánunk, az már nem a mi feladatunk.” (Lóripap)Magyarságtudatukban megerősíteni azokat, akik a külső hatások miatt anyanyelvükön már alig beszélnek, hitet adni ott, ahol omladozik az Isten háza és román szó tölti meg. Az elhagyatott házakat látva, az arra járó számára menthetetlennek tűnő helyzeten Kémenes Lóránt Zoltán, mindenki által Lóripapként szólított türi plébános javított. A Fehér megyében, Balázsfalva szomszédságában levő falucskában, Türben egyre fogy a magyar, a magát annak valló. 2007-ben Lóripap érezte, útjának nehéz szakaszához ért, de mint a süket csiga a mesében, nem hallgatva senkire, ment előre, el-elhintette a magyar szavakat, mint fa a magjait, aminek idővel szép termése lett: megújult templom, hetente két alkalommal magyar nyelvű rádióadás, identitásukban egyre csak megerősödők. Szerinte ahhoz, hogy megtartsuk, oltalmazzuk magyarságunkat Székelyföldön, nem küzdeni kell, hanem saját értékeinkből merítkezni.
Lóripap neve nem idegen a gyergyói nép számára, hisz 1974. január 17-én itt látta meg a napvilágot, tanulmányait is itt végezte. Azóta is így vall szülővárosáról: „Minden település egyedi, de Gyergyószentmiklós attól másabb, hogy ott láttam meg a jó Isten napsugarát először, ott szerelmesedtem bele az életbe. Bármennyire szürke, bármennyire gödrösek, sárosak az utcái, akkor is az életet jelenti számomra, amit azóta is magamban hordozok és nagyon szeretek”. Gyerekkori álma vált valóra, amikor 2000. május 27-én dr. Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek pappá szentelte. Kiválasztotta útját, amiről azóta sem tért le. Lendületes munkáját néhány hónapig tartó bénulásos betegsége miatt kénytelen volt abbahagyni. De ez az időszak nem elkeserítette, hanem még erősebbé tette, megszilárdította hitében. Kérdésünkre, hogy min változtatott betegsége, így válaszolt: „Azóta minden egyes másodpercnek még jobban örülök, még világosabbá vált számomra, élni jó”. Felépülése után határozta el, telket vásárol Borzonton, ahol a Pater Noster Keresztény Kulturális Egyesület megalapítása révén nyaranta olyan fiatalok számára szervez tábort, akiknek másképp nem lenne lehetőségük nyaralni. Lóripap vezetésével, a borzonti érintetlen természet ölében bibliaismeretet, népi kultúrát és honismeretet tanulnak.
Hosszú külföldi tartózkodását követően hazatérve, Erdélyben, 2007-ben új feladat várta: Türbe kapott kinevezést. Nagy kihívás elé állította a Fennvaló. A településen, 1972-ben a magyar iskolát is bezárták, így a helyiek egyre távolabb kerültek magyar identitásuktól. Türelemmel, hittel és rendíthetetlen kitartással ébresztette a csepp falu lakóit.
Hitről, megmaradásról, valódi értékeinkről beszélgettünk vele.
– Az ön számára mi a legfontosabb érték?
– Bármit is jelölnék meg értékként, jóval kevesebb lenne annál. Azt hiszem, emberi szavakban nem fejezhető ki az, ami érték, mert sokkal kevesebbet jelent, mint amit közvetít. Visszagondolva olvasmányaimra, az 50-es, 60-as évekbeli szlogen jut eszembe: „legnagyobb érték az ember”. Ezt kiírták mindenhová, hogy mindenki elhiggye. Ez nem is volt akkora butaság, mert a jó Isten bennünket koronaként, legértékesebbként teremtett, és mi vagyunk számára a legnagyobb érték. Az, hogy számomra mi a legnagyobb érték, erre nincs válaszom, mert ilyen, azt hiszem, nincsen. Arra a kérdésre, hogy „számomra ki az érték”, már könnyebben válaszolok.
Régen, amikor édesanyám a gyerekágyam fölött a csörgőt megcsörgette, számomra mekkora értéket jelentett! Most visszagondolva, hogyha az ágyam fölött valaki egy csörgőt zörgetne … akkor lehet, nem lennék olyan boldog. Hol van ez az érték? Egy dologi tárgynak az értéke annyira pillanathoz kötött, hogy ami egyik nap sokat jelent, másnap már szinte értéktelen. A dologi értékek nagyon relatívak. Egyik nap ragyognak, másnap már elhervadnak, nem örök életűek. És ami nem örök, annak mekkora értéke lehet?
– Hogy látja, a hit ma érték-e az emberek számára?
– A hit nagyon személyes mindenki számára. Ugyanakkor nem piacosítható, nem tudom azt mondani, ebből egy fél kilót kérnék, vagy azt, hogy mennyi az értéke. Annyira személyes, az intim szférához tartozik, hogy ezt legtöbbször ki sem tudjuk mondani. Nagyon sokan, ahogy látom, egy bizonyos vallásosságot összetévesztenek a hittel. Azt gondolják, mivel valakit minden vasárnap a templomban látnak, „na aztán, ennek az embernek mekkora hite lehet”. Pedig lehet, hogy csak vallásos… Ezért mellé lőtt labda az efféle találgatás.
Ingyen kapott ajándékként kezelem. Ezt megkaptam, és hogyha valamilyen módon úgy tudom beépíteni az életembe, hogy más területein is átragyogjon, akkor azt hiszem, hozzájárul ahhoz, hogy értékesebb ember legyek.
– Mit kellene tennünk, hogy Székelyföldön megőrizzük magyarságunkat? Küzdenünk kellene érte?
– Én nem szeretek küzdeni, mert akkor általában vér folyik. Nem valaki ellen kell küzdeni, mert attól nekünk nem lesz jobb. Ha valaki ellen mégis küzdenem kell, az a szentséges saját gőgöm. Nem küzdeni kell a megmaradásért, természetesnek kell vennünk. Megélni kell ezt az ajándékot, amit a magyarságunk értékei adnak. Ezeket folyamatosan kell kicsomagolni, és ami fontos, adni kell belőle, hogy nehogy ránk rohadjon. Az erdélyi magyarok rákfenéje, hogy saját maguknak halmoznak, majd ahelyett, hogy adnának, kidobálják. Élni kell! Ha megbékélünk, szorosabban élhetünk egymás mellett. Élni nem harc, hanem ajándék.
Jelenleg is zajlik az élet a kis településen, nemrég ünnepelték a Balázsfalvi Rádió magyar nyelvű műsorának, az Ébredésnek a harmadik évfordulóját. Ez alkalomból nyílt napot szerveztek, a plébános elmondta, a rádió igazgatója is magyarul szólalt meg, rájőve arra, hogy nem ellenük, hanem saját magukért dolgoznak, ráadásul a heti kétszer háromnegyed óra műsoridőt nem ő kell kitöltse.
Türnek szüksége volt Gyergyó szülöttjére, hogy ne csak a templom falai között prédikáljon, hanem magyar nyelven biztassa a szunnyadó honfitársait az éteren át, a gyerekeknek lehetőséget adjon anyanyelvük megtanulására, magyar házat álmodjon és építsen.
Az 1700 lakosú településen közel 300 magyar nevű ember él, olyan, mint Szabó, Tarkó vagy Nemes, viszont a magyar nyelv már sok esetben csak nosztalgia. Legtöbben a román közegben való élés miatt megfeledkeztek őseik szókincséről, néhol a nagyszülők is kénytelenek románul mesélni unokáiknak. Az ébredés ráfért a szórványban élő falura! Lóripapot a falu jelenlegi helyzetéről is kérdeztük.
– Milyen a helyzet jelenleg Türben?
– Süt a nap…, de tényleg, mindenféleképpen. Jártak errefelé már ködösebb időszakok is. Úgy érzem, újra kezdünk beépülni ebbe a közösségbe. Ez sokaknak nem tetszik, de meg kell értsék, nem ellenük dolgozunk, nem tőlük veszünk el, hanem magunknak adunk azzal, hogy magyar módon élünk. Nem kell cikizni, hogy „ti jöttetek később”, ez csak múltbeli frusztráció. A most számít. Ami volt, az szép, lehet erőt, reményt is meríteni belőle, de csak az számít, ami most van, ahányan most vagyunk.
– Mit határozna meg feladatunkként?
– A számítógépen van az az opció, mentés másként – a magyarság feladata is ez, ami megmaradt, azt próbáljuk továbbvinni, átmenteni. Ez szabadságot ad, és félelem nélkül kellene ezt tennünk. Aki fél az élettől, az nem érti, hogy mi is az élet, de ha félelem nélkül élünk, akkor nincs gond.
Egyetlen feladatunk a magyarság értékeinek (minden, ami a magyarság színpalettáján van) átmentése, átörökítése. Van egy utam, amelyre mindenkit meghívok: jöjjön. De állandóan nem fordulhatok hátra, hogy nézzem, ki jön utánam és ki nem, mert egy idő után a sok forgolódástól idegbeteg leszek. Nem stresszelni akarom őket, nem feltétel, hogy kövessenek, szabadon dönthetnek. Ez az én utam, nem tudom megmagyarázni, miért. Nem, mert érdekmentes. Ha meg tudnám magyarázni, hogy miért is ezt az utat járom, akkor biztosan valamiféle érdek lenne döntésem mögött. De ez nem én vagyok… az érdekek képviseletére vannak szervezetek… csinálja ezt az, akit az érdekek hajtanak…
