Fogódzók az élethez

Gondolkodjunk el rajta, és ha már itt vagyunk, hát tegyük meg, amit tennünk kell. De mit is kell tennünk?

Az emberi élet értelméről már annyian és annyit értekeztek, ezernyi szemszögből közelítve, keresve a válaszokat, hogy ez az egész, ahogy van, már nagyon közhelyesnek hat. Mégis mindegyre megtesszük, mert ez egy emberi alaptulajdonság, hogy reflektálunk az életre, az állatok, tudtunkkal, nem képesek erre. Minden ember felteszi a kérdéseit magának, vagy másoknak.

Az a baj, ha nem.

Hogy miért vagyunk a világon?

Emberi életünk állandó keresésből, keresgélésből áll. Keressük önmagunkat, keressük a helyünket a világban, keressük a megélhetésünket, szórakozásunkat, az újdonságokat, melyek feldobnak, felcsigáznak. Keressük a bizonytalanságot, hogy felpumpálja az adrenalinunk szintjét, és keressük a biztos pontokat, fogózókat: egy mindig beváló életfilozófiát, megbízható barátot és társat. Mire mindez megvan – hiányosan vagy hiánytalanul – eltelt fél életünk, esetleg elveszítünk más dolgokat, amink már megvolt: türelmünket, egészségünket, kapcsolatainkat, netán emberségünket. Mindenünk elveszhet a küzdelemben, de a reményünk (kevés sajnálatos kivétellel) megmarad. Ez Istentől kapott adományunk (annak is megvan, aki nem hisz adományozójában). Reméljük azt, hogy majd jobb lesz, még egészségesek leszünk, boldogak leszünk.

Ahogy felgyorsult világunk diktálja az életet, keresgélésünk egyre eszeveszettebb, ami lényegében nem rossz. Ha életünk értelmét egyre sürgetőbben kutatjuk, ahogy a vízbe nyomott fejű ember kapkod a szabadulásért, javunkra válhat, csak az irányt válasszuk meg helyesen. Az egészséges remény, túlmutat ezen az anyagi világon. Ne kapkodjunk fűhöz-fához, csak ahhoz, aki igazán választ adhat. Vágyaink Istentől kapott tulajdonságaink, de észre sem vesszük, s a gonosz lélek rájuk akaszkodik, s kihasználja ellenünk. Romlott természetünk hajlik az ő csábításaira, sajnos, sokszor bedőlünk neki. Ezért legyünk éberek: vizsgáljunk meg mindent, szűrjünk ki mindent, ami üdvösségünk ellen működik. Keresésünk legfőbb célja Isten, minden élet ura kell, hogy legyen, különben csak az Ő utánzóját találjuk meg. Nem mondhatom, hogy a felszínen könnyű az igazit megkülönböztetni a hamistól, de gyökerükben ég és föld, teljesen ellentétesek.

Nem tudom, jól látom-e, hogy a nagy megtévesztések, illúziók korát éljük. Ezt látom a gazdaságban, a pénzintézetben, a médiában. Azt látunk, hallunk, amit akarnak, hogy lássunk és halljunk. Kiszámíthatóan úgy élünk, ahogy akarják. Akár a Mátrix. Ha felkínálják nekünk, melyik pirulát vesszük be: a kéket vagy a pirosat? Élünk továbbra is, mint a birkák, vagy mindent tudni szeretnénk, ami a háttérből irányítja az életünket, amit talán el sem bírna pszichénk. Én bevettem a Piros pirulát, de nagyon keserű volt. Ezért egy harmadik lehetőséget szeretnék ajánlani (illetve nem én, hanem, aki sokkal nagyobb nálam), ami ez lehet: itt élni a világban, de nem tartozni ide. Kettős világpolgárság? Másvilági polgárság, hogy ne legyünk ennek a világnak rabszolgái.

Itt engedjenek meg egy személyesebb hangvételű kitérőt. Úgy érzem, hogy a földi életről sikerült eléggé szürke képet festenem. Nem akartam. Nem akartam senki kedvét szegni. Lehet, egészen életidegennek tűnök, de – s itt most nem mentegetőzni akarok – jelen pillanatban ez bukik ki belőlem. Természetesen én is élvezem az élet apró örömeit: szeretem a jó ételt, örülök feleségem odaadó szeretetének és hűségének, könnyes szemekkel örvendezem csodálatos gyermekeim önfeledt kacagásán, de ha csak materialista szemmel nézném az életemet, az eredmény nem túl bíztató. Látnám, hogy az életem elméleti felét leéltem, meggazdagodásra, fényes karrierre, szép kertes házra már kevés az esélyem, hogy világhírű harcművész legyek (fiatalkori álmom), még kevesebb. S ha mindez megvolna? … Rettegve félnék, hogy mindezt bármikor elveszíthetem. Hát, milyen élet volna ez?

Másvilági polgárság. Hogyan értem? Szentnek lenni. Túlzásnak hangzik? Elérhetetlen távoli dolognak? Nem. Annyit jelent: Istenhez, a Szenthez tartozni, belé kapaszkodni minden erőnkkel, minden élethelyzetben.

Amikor kisfiúnkat hazahoztuk a szülészetről, kis végtagjai összevissza, irányíthatatlanul, tökéletlenül mozogtak. Este, otthon először akartuk megfüröszteni, de a kis meztelen teste a vízzel érintkezve életveszélyt jelzett. Kezei azonnal, pontosan és ügyesen kapaszkodtak meg: az egyik a teknő szélében, a másik az édesanyja hajában, kihúzva magát a vízből. Ujjacskáit alig lehetett lefejteni a tárgyakról, amiket szorított. Így kapaszkodjunk belé Teremtőnkbe, mert nem kevesebb, mint az életünk a tét.

Hogyan kapaszkodhatnánk bele abba, akit nem látunk, fizikai érzékszerveinkkel nem tapasztalunk? A láthatatlan Isten tapasztalásához, bizony, egy hatodik érzékszervre van szükség: a hitre.

A hit pedig Istentől származó ajándék. Mindenkinek adja, de nem mindenki fogadja el.

Az ajándék csak úgy érvényesülhet, ha elfogadjuk, kibontjuk és használjuk.

Egy másik hasonlattal: a hit a lelkünkbe van ültetve, mint a búzamag a földbe.

Csak a körülményeken múlik, hogy kihajt, szárba szökken, és termést is hoz, vagy sem. A belső körülmény a föld állapota, a külsők pedig az eső, a napfény, a szél, a kórokozók stb. Mindezt pedig vegyük magunkra és életünk körülményeire.

Hittel tehát, megragadhatjuk őt, aki viszont akar minket, sőt sokkal jobban, mint mi Őt. Csak két dolog tartja vissza: a szabad akaratunk – ha ellene döntünk – és a büszkeségünk.

Milyen nagyra volnánk vele, ha mondjuk, személyes barátunknak tudhatnánk valamelyik – általunk nagyra tartott – személyiséget, pl. az amerikai elnököt, a pápát vagy egy híres filmsztárt. Van egy csodálatos hírem: személyes barátunk szeretne lenni a legkiválóbb személyiség, a Mindenható Isten. Félünk tőle? Ez egyik legnagyobb tévedésünk. Attól félünk, aki tökéletesen szeret, csak rosszul ismerjük őt. Nem részletezem, mi mindent feltételezünk róla, mi mindent varrunk az ő nyakába. Becsapnak minket, becsapjuk magunkat vele kapcsolatban. Egy valaki viszont elmondta róla az igazságot, az, aki azért jött, hogy elmondja az igazságot, Jézus Krisztus, aki maga az igazság. „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok” ( Mt 17,5).

Gondolatait megosztotta: Pál László