Ilyen lett a világ…

Koós Zsuzsanna és Márton tíz éven át fogadta az idegenből érkező és hazai vendégeket. Lassan egy éve an­nak, hogy a takaros panzió idősek hajléka lett. Kellemes meleg, a ka­rosszékekben te­referélő idősek fogadtak ottjártunk­kor. A ház asszonyával beszélgettünk.

– Miért döntöttek a váltás mellett?

– Egyre nehezebben lehetett fennmaradni. Mind inkább kevesebb a tu­rista, aki jön, az is kevesebbet költ. Vé­gül édesanyám betegsége hozta azt, hogy váltottunk. Próbáltam mindent megadni neki, de sok akadályba üt­köztünk, nem volt kire rábízni, ne­he­zen boldogultunk. Az otthonokban már nem volt hely, hosszú a vá­rólista. Sokakról nincs, ki meg­fe­le­lő­en gondoskodjon.

Most is jól be kell osztani a pénzt. Hosszas volt az engedélyeztetés, ami­re nem számítottunk. Sok pénzt felemésztett. Füstérzékelőket, tűz­csapokat, vízcsapokat, sok mindent kel­lett beszerelni. Megváltozott a te­vékenységi kör, így mindent elölről kellett kezdeni.

– Főleg olyan lakókat fogadnak, akik speciális ellátásra szorulnak?

– Aki itt él, mind speciális ellátásra szorul.

– Miért kerülnek ide?

– Olyan egyszerű. Vége annak a vi­lágnak, hogy otthon van a fiatalasz­szony, ellátja az öregeket, neveli a gye­rekeket, a férfi hozza a pénzt. Ez már rég nem így működik. Most a fia­talasszonyok sok esetben kétszer annyit futnak, mint a férfiak. Mun­kát vállalnak itthon, vagy külföldön, különben nem tudnak megélni. Ha el­mennek a világ másik végére, a szü­leiket, nagyszüleiket nem vihetik magukkal. Esetleg egy hónapra, vagy kettőre… Az öregek inkább itthon ma­radnak, egyedül, magányosan. Egy ideig el tudják látni magukat, legtöbbször segítenek a rokonok, szomszédok is, ha már nem elég az ő segítségük, otthonba kerülnek. Ilyen lett a világ. S ebben a világban nincs idő az öregekre.

Vidékünkön az öregotthonnak van egy negatív mellékzöngéje: ejsze beadtad az aggmenyházba? – kér­dezik a gyerekeket gúnyosan, bírá­lóan. Különben, amikor kisütöttük, hogy a panzióból otthon lesz, elég sok ellenérzést váltottunk ki a kör­nyezetünkből. De úgy gondolom, ha valakit nincs, aki gondozzon, még min­dig emberségesebb elhelyezni egy jó meleg otthonban, ahol figyelnek rá, megetetik, megmosdatják, be­adják a gyógyszereit, a kedvében járnak, mint magára hagyni.

– Hogyan telnek a mindennapok?

– Éppen olyan, mint egy napközi­ben. Reggel általában fél nyolc körül ébrednek, aztán mosdás, tisztába te­vés, majd a reggeli következik, kilenc óráig. Egy kicsit sétálnak, bejárnak egymáshoz, beszélgetnek. Tizen­egy­kor kapnak egy kis gyümölcsöt – naponta ötször szolgálunk fel ételt –, szeretnek csipegetni, egyszerre nem tudnak sokat enni, így gyakrabban megkínáljuk őket. Együtt esznek. Szép időben kijárnak. Egyébként sin­csenek bezárva. Ha valaki úgy ér­zi magát, elmehet templomba, boltba, meglátogatni az ismerősöket. Minden ünnepet megülünk, szüle­tés­napokat, névnapokat is, de nem kötelező ezeken részt venni.

– Kik segítenek a gondozásban?

– Kellett alkalmazni asszisztenst, ápolót, takarítót. Bedolgoznak or­vo­sok és más szakemberek. Vannak ön­kénteseink is. Egy kedves pszicho­ló­gus rendszeresen bejár, hamar össze­barátkoztak, szeretik. Könnyen a bizalmukba férkőzött.

– Látogatók?

– Akiknek van családja, azokhoz gyakrabban jönnek. A látogatási idő nincs megszabva. Ez nem kórház… Programhoz csak akkor kötjük, ha valamilyen járvány felüti a fejét. Olyankor kénytelenek vagyunk.

– A lakók megtalálják itt a helyü­ket?

– Úgy látom, hogy jól érzik ma­gu­kat. Összebarátkoztak, van társa­sá­guk. Sokat jelent az, hogy nincsenek egyedül. A magány megviselné őket. Még akkor is, ha nem ismerik be. Ez a legnagyobb ellensége az emberi léleknek: a magány.

– A további tervekről…

– Szeretném bevezetni a rendsze­res gyógytornát, azzal sokat javíthatnánk az életminőségükön. A kará­csonyi, mikulási ünnepségekre be­von­ni az iskolásokat. Ezzel mindenki csak nyerne. A lakóink nem igazán tudnak kimozdulni, így szeretnénk behozni az előadásokat.