Kossuth Lajos azt üzente

Ettől vagyunk, vagy nem ettől vagyunk MAGYAROK?

A magyarságnak mindig hatalmasak a tragédiái. Nem csak a múltban, hanem beláthatóan a jövőben is erre mutatnak a jelek. Meglehetősen időtlennek tűnik ez az első két mondat, de sértődöttség ide, vagy oda, a magyarság, mint bármely globalizálódó nemzet, nincs mit kezdjen a nemzeti identitással, olyannyira, hogy politikai ajnározássá nőtte ki magát a díszszózatok mögött. Természetesen ez a hétköznapi életben is megmutatkozik, mikor a szuvenír kis székely kapun véletlenül Made in China felirat maradványaira bukkan az ember, de ez már az önsajnálat posztdemokratikus gazdasági hűbérségének a fintorát dicsőíti ponyvaviccé.
Elfogyott a regimentje!
A nemzeti identitásunk csak addig terjed, amíg Deák Ferenc a pénztárcánkban pihen, és ezt könnyedén felválthatja Mihai Eminescu, de azon sem csodálkoznék, ha a lojalitásnak a mértékegysége az euró lenne. Most jöhet rám a hideg zuhany, hogy miért ez a magyargyalázás, de legalább kiderül, hogy ki veszi magára a szószátyárkodás modern „fogjuk meg vigyétek” szerepét, mert a sírás után – ezt értjük a legjobban, és azt hisszük, hogy joggal ítélkezünk, vagy haragszunk a szoborgyalázókra és értékpusztítókra – nem vesszük észre, hogy mi sem vagyunk különbek, legyünk szószék előtt, vagy mögött. A baj ott kezdődik, hogy csak akkor bíráskodunk, ha mást kell ütlegelni. Nincs bennünk semmi tisztelet a nagyjaink iránt, és ebbe nyugodtan bele lehetne érteni más ország nagyjait, mert az ő munkásságukat sem a legyek hordták össze, és annyira pofátlan személyiségzavaros követelőzésekkel díszítjük a mindennapjainkat, hogy nem látunk túl a személyeskedésen, mind házon belül, mind házon kívül. Hogyan érthetnénk meg egymást, esetleg önmagunkat, és hogyan oldhatnánk meg valós, és nem a generált gondjaink, ha egyetlen célunk az, hogy másra dicsőítsünk korbácsnyomot, csakis a hovatartozásunkat firtatva, vagy mert nem vagyunk képesek elfogadni azt a tényt, hogy mások talán az élet bizonyos területein jobban képesek teljesíteni, és irigységünknek eleget téve így kívánunk kárpótlás venni az eseményekben való vakon maradásában? Le szeretném rövidíteni ezt a fenti pár sort. Képmutatók vagyunk! Felkapjuk a vizet, hogy meggyaláznak minket, a múltunkat, hazánkat, őseinket, verjük a mellünket, és ennyi. Acsargunk, amit azoktól az emberektől tanuljuk, akik az unokáink ősapái kellene, hogy legyenek. Egyszóval jár a szánk, mint a piaci kofának.

Idén februárban égben járó főbűnnek volt titulálva a szoborgyalázás itt, Gyergyószentmiklóson. Azóta eltelt fél év. Szégyellhetnénk magunkat. Ennek tükrében nem haragszom arra, aki festékkel locsolja le szobrainkat, mert megérdemeljük. Kár, hogy nem kente össze jobban, piros, sárga, vagy kék festékkel, mert a zöldet, ugye, mi kentük fel.

Nem az a gyalázat, hogy úgy néz ki az a szerencsétlen szobor, ahogy kinéz, hanem az, hogy a nagy magyarságunk mellett ott kell maradnia a mocsoknak fél éven keresztül. A mi mocskunknak, mert mi hagytuk ott az őseinken. Azt a mocskot, amit mi nem takarítunk össze az országban, legyünk románok, magyarok, lettek, vagy afgánok, mindegy, hogy kik vagyunk, ha tudjuk, kik vagyunk. Nem egymástól kell megpucolni magunkat, hanem a mindennapi mocsoktól, ami azért van rajtunk, mert nem mosakszunk meg reggel a tegnapi üres nemzeti beszédek és embertelenségek ránk száradt szócafatjaitól, amit mi hagyunk ott a múlton és a nemzeten. Ma is. Vajon hány madár csőre tudja lekoptatni azt a festéket? Talán akkor ők magyarabbak lesznek, mint mi magunk?