Kultúrcsere

A nyári fesztiválok lehetőséget adnak arra, hogy más országba szakadt ma­gyar társainkkal beszélget­hessünk, meg­tudjuk, éppen mi a hely­­zet náluk. Ta­nulságos, ugyanak­kor mulatságos helyzetekkel teli ta­lál­kozást tudhatunk magunk mögött. 

Kezdhetnénk úgy is, mint egy viccet: – Mi történik akkor, ami­kor két szé­kely találkozik egy dél­vidékivel? – A székelyek rájönnek, a köz­hiedelem sze­rint veszélyesen ven­dégszeretők, ugyanakkor ráveszik dél­vidéki társukat, hogy papír nélkül is nyu­godtan magyarnak vallhatja magát.

EMI-tábor, kavargó forgatag, kel­le­mes nyári este, sátrak asztalainál hangosan beszélgető, néhol éneklő fiatalok. Véletlenszerűen – azt mond­ják, nincsenek véletlenek – egy asztalhoz keveredtünk a délvidéki fiatalemberrel. Gyors bemutatkozás, információcsere településeinkről, majd történetekbe kerekített életek. Ezekből kiderült, a 21 éves Csurmán Krisztofer szülőfalujában, Csúzán, alig élnek hétszázan, leginkább ma­gyar anyanyelvűek, fő megélhetési for­rásuk a mezőgazdálkodás, állatte­nyésztés. Barackot, szőlőt termesz­te­nek, finom borokkal büszkélkedhetnek. Aztán hamar áttért a beszélge­tés a két ország összehasonlítá­sá­ra. Horvátországban jóval magasabb a minimálbér, nemrég csatlakoztak az unióhoz. „A szerbök okosak lesznek, nem mennek be az unióba. Szerbiában is akkora a fizetés, mint nálatok. Egyszer oda­mentem kis pénzzel, olyan voltam, mintha gazdag lennék. Ide is úgy jöttünk…” – magyarázta.  Délvidéki, egyelőre még is­me­ret­len ismerősünk meglepetten vet­te tudomásul, az itteni em­berek támogatást kapnak, amiért megművelik területeiket, illetve azért, mert állatokat tartanak.

Mivel már korábban járt országunkban, fel volt készülve, hogy rossz utakon kell majd haladnia, de örömmel állapította meg, ilyen szempontból javult a helyzet. Ugyan­akkor feltűnt neki az is, hogy itt több roma él. „Nálunk nincs ennyi cigány. Van egy település, ahol csak ők élnek, régebb cigányváros volt, ma már csak falu” – mondta. Felké­szül­ten érkezett a kirándulásra, in­ter­neten utánanézett, milyen is a szé­kely ember. „Azt olvastuk, hogy a székelyök nagyon vendégszeretők. Ezt tapasztaltam is, első nap egy csí­ki faluban voltunk elszállásolva, ál­landóan adtak enni-inni nekünk. Azt olvastam, ha mind nem iszom meg, eszem meg, amit adnak, megharag­sza­nak. Ezt nem szerettem volna, ezért elfogyasztottam, amit elénk tettek. Én ittam is a pityókapálinkát, félliterös üveggel elfogyott. Az biztos, többet nem iszok olyant! Eccör tudnak inni ezek a székelyök. Ilyet otthon nem láttam!” – mesélt a ta­pasz­talatairól. Pozitívumként em­lí­tette a hegyeket, a mezőket, a virágokat, minden nagyon tetszett neki, mint mondta, másabb a táj, mint ott­hon, náluk. A székelykapuktól is el volt ragadtatva, hisz náluk jóval egy­sze­rűbb kis kapuk vannak. Kér­dé­sünkre, hogy miért tetszenek neki, egy­sze­rűen válaszolt: „Érdekös át­menni alatta”. Meséltünk a székely nép­viseletünkről. Mondta, náluk ez a magyarországi viseletnek felel meg, a zászló színei magasztosítják, leg­­in­kább a tánccsoportjuk tagjai hordják olyan különleges alkal­mak­kor, mint például szüreti bál.

Az itteni „népszólás”, ahogy be­szél­nek az emberek, az is tetszett ne­ki, szerinte elhúzzák a hangokat. „Nek­tök is biztos furcsa, ahogy be­szélek, mert kicsit horvát akcentusom van” – jutott eszébe. Annak elle­nére, hogy többségben magyar­lakta településen él, horvát isme­rő­sök jelenlétében, otthon, a családjával is horvátul beszélnek. Elárulta, a két nép között, náluk is vannak el­lentétek. Sőt, olyan magyar is, aki nem szólal meg anyanyelvén, letagadja nemzetiségét. De olyan horvát is akad, aki nem igazán kedveli a ma­gyarokat. Krisztofer lelkesen me­sél­te: „Szüleim, nagyszüleim is ma­gyarok, ahol élek, régen Magyar­or­szág­hoz tartozott, ezért megbírom csinálni a magyar állampolgárságit”. Majd egyszerű kérdés következett:

– Milyen nemzetiségű vagy?

– Horvát.

– Az egyik szülőd horvát?

– Nem, egyik se!

– Akkor miért mondtad, hogy horvát vagy?

– Mert nincs papírom arról, hogy magyar vagyok, majd miután a kettős állampolgárságim meglesz, akkor lesz az is.

– De ha nem kellene papír róla?

– Nálunk kell!

– De ha nem kellene, akkor mit mondanál, mi vagy?

– Magyar!

Furcsa volt számunkra ez a bü­rokratikus szemlélet, miszerint még erről is kell papírja legyen az em­ber­nek.

Miután kiegyeztünk, hogy egy nemzet tagjai vagyunk, szó volt még a családok fontosságáról, az összetartásról, a pénzről, ami számára, egyelőre a legnagyobb érték. Meg­le­pően látta, milyen sok ember összegyűl egy fesztivál alkalmával, együtt iszogat, szórakozik. Azt mondta, náluk ritkán szokott ilyesmi meg­tör­ténni, mert idejüket főleg a munka tölti ki.

Az EMI-tábor vége előtt már ké­szültek haza, hisz egy napnál is több az utazás hazafelé. Megnézték a Gyergyó környéki látnivalókat, majd, ahogy rövid időre találkozó, friss ismerősökhöz illik, a kapcsolattartás ígéretével búcsúztunk.