Lélekfoltozás III.

Arcok cserélődnek, de számunk nem apad. Az unitáriusok istenházában ismét három felekezet lelkipásztorai vezethették az imádkozást.

Ameddig a szálló lampion után néztem a gyertyafényben, azon tűnődtem, hogy vajon hány lélek fekete lyukait sikerült eddig akár kis mértékben is zsugorítani, imákkal való foltozással. Az unitáriusok istenházában erről a lélekfoltozásról is esett szó, hiszen alig lehet ember, aki nem szorulna rá. Aligha, hiszen az imádkozókra nem hogy megértőn, de ellenségesen, szinte megvetéssel tekintenek egyesek. Pedig ezeken az alkalmakon nincs szó gyűlöletről, netán ellenségkép-festésről, ahogy az egymásnak feszülő érdekekről, esetleg egyesek törtető álmaik váratlan földre hozatalát kiváltó lehetőség emlegetéséről sem.

Nagycsütörtökön is a családokért fohászkodtunk, az apa, anya és gyermekek alkotta, életünk egyik legfontosabb molekulájáért. Hogy közben kinek hova szálltak gondolatai az ima szárnyán?

Ismét sikerült más-más felekezetek addig ismeretlen egyházi énekeit együtt énekelni, ismét érezhettük azt az erőt, ami a magunkban mondott imák csendjét duzzasztotta: gát nélkül, a szabad, a bilincstelen akarat erejével, aminek útját nem állhatják földi rácsok, s amikre nem hat „fekete misés” gyávaság, de nyílt gyűlölködés és gyűlöletkeltés sem.

A szelíd és reménykedő imaóra sajátos segítség akart lenni a kereszthordozásban. Azok számára, akiknek most nehezebb a keresztje, mint a miénk. Nem Cirénei Simonként segítettünk néhány lépés erejéig, mert őt beparancsolták a martalócok. Mi, ismerjük azokat, akikért fohászkodunk, nem tiltakozunk a teherkönnyítő ima ellen sem, hiszen önként, emberi mivoltunk alátámasztása okán gyűlünk össze hétről hétre. Bennünk nem szánalom ébred, mint Simonban, és egy pillanatig sem zúgolódunk azért, mert e röpke órát nem mással tölthetjük, hanem azzal, amit oly mély együttérzéssel vállalunk. A hol mélybe zuhanó, majd övéi miatt onnan kikapaszkodó édesanyákért, az ártatlan gyermekekért, illetve azokért, akiket sanda szándék juttatott megalázó helyzetbe, megtöretésük óhajával.

A nagypénteki tragédia előtt egy nappal, a húsvét felragyogó örömében bízva gyúltak ki a gyertyák is, és szállt messzibbre imánk, mint a sötétség elnyelte lampion.