Megszelídíteni

megszeliditeni_kisujsag_cover

Odakint szemerkél az eső. Elfáradtam. Nem a sok fusskiöblítsdkitől. Inkább a lelkem fáradt. A vívódástól, bizonytalanságtól, csalódottságtól, dühtől, megválaszolatlan kérdésektől, tehetetlenségtől.

Jól vagy? – kérdezik. Persze – egyszerűbb így, kimondva talán magam is megijednék a választól.

Még pihennék. Jó lenne tovább hallgatni az ereszen csobogó esőt. Kicsit magamban is rendet tenni. De a gépezet beindul. Felkelek. A konyhában már talpon a család, a reggeli kávét kortyolják a keresztszülőkkel, a rájuk bízott szomszéd legényke csak fülel, még nem beszél. Nem is barátkozik. Hiába bátorítják, elbújik, jobb híján a kicsi kezébe rejti az arcát. Minél inkább erőltetik, ő annál dacosabb.

– Júlia tud rajzolni. Házat, kutyaólat, még kutyát is – noszogatják. Bizalmatlanul, de mellém ül az asztalhoz. Rajzulunk házat füstölő kéménnyel, mosolygó napocskát, fát, virágot, és persze, kutyaólat kutyástól.

Másnap, ha lehet, még rosszabbul ébredek. Unottan látok hozzá a nagytakarításnak. Megcsörren a telefonom, fontos hívás, hát felveszem. A párbeszéd meglehetősen egyoldalú: hmm, tényleg, borzasztó, persze, hát, ez rettenetes… Közben motoszkálást hallok az ajtómon. Két huncutul csillogó szempár kukucskál be az üvegen, a kicsi kezek belekapaszkodnak a kilincsbe, benyit. Megtorpan. Néz. Köszön. Én nem – udvariatlanságnak vélnék a telefon másik végén. Határozott léptekkel elindul felém. Megáll a szék előtt. A szemembe néz és átöleli a lábamat.

A világ a helyére áll. Legalább egy kis időre.

Illusztráció: pozitivnap.hu

Kérem ossza meg ismerőseivel:
fb-share-icon0