Miklós Tünde derekasan helytállt Petőfi-ösztöndíjasként

Zetelaka büszke lehet rá

Amikor azt kérdeztem tőle, mi jut majd eszébe, ha ezt hallja, Petőfi Sándor Program, egy Wass Albert-idézettel felelt: „Fél világot is bejárhatod, más ember földjén testvértelen leszel, s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot, ha nemzetedről megfeledkezel.” A 22 esztendős Miklós Tünde már eddig is kivette a részét a nemzetegyesítési törekvésekből – leginkább az Erzsébet-táborokban programvezetőként szorgoskodva –, az elmúlt évben pedig Magyarország Kormányának Petőfi-ösztöndíjasaként Ausztriában igyekezett mindent megtenni azért, hogy a Bécsben élő magyarok közül is mind többen érezzék: „Egy vérből valók vagyunk”. Úgy, ahogy azt himnusszá nőtt dalában az Ismerős Arcok együttes megénekelte.

– Tünde kedves, mondd csak, már hazaérkezve Zetelakára, mire gondolsz vissza legszívesebben a Bécsben eltöltött több mint kilenchónapnyi szórványszolgálati tevékenységedből?

– Sok ilyen van, most valóban csak néhányat emelek ki. Röviddel a megérkezésem után, 2015 októberében indítottam el a honismereti foglalkozássorozatomat olyan, 7–12 éves gyermekek számára, akik érdeklődnek a magyar történelem, hagyományok, kultúra és művészetek iránt. Kéthetente szombaton délelőttönként tartottam, esetenként hat gyermekkel. Az első foglalkozás témája Magyarország, a magyar történelem, híres magyar emberek, a jellegzetesen magyar tájak, épületek, helyek, találmányok voltak, a másodikon az 1956-os forradalomról beszélgettünk, a harmadikon fő témánk államalapító Szent István király volt és nemzeti ünnepünk, augusztus 20. Emellett advent, jeles névnapokhoz kapcsolódó népszokások, farsang, népi hangszerek, március 15. és számos más érdekesség szóba került a hónapok során. Amikor csak lehetett, kézműves feladatokkal, hangszeres játékkal, filmekkel és mesékkel tettem színesebbé a kétórás foglalkozást.

Ugyancsak 2015 októberében indítottam el a filmklubot, amit időközönként tartottam. Első alkalommal a Szabadság, szerelem című magyar filmet néztük meg a fiatalokkal az Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesületének (AMAPED) nagytermében. A film megtekintését a témához kapcsolódó kötetlen beszélgetés követte egy csésze forró tea mellett. Később vetítettük még a Macskafogót és az I. Bécsi Magyar Diáknapok keretében a Hotel Transylvaniát is.

– Az I. Bécsi Magyar Diáknapok egyhetes rendezvénysorozatán más szerepet is vállaltál: a Focikupa megszervezését, nem véletlenül: focista vagy magad is. Előbb meséld el, kérlek, lány létedre hogyan kerültél ennyire közel a futballhoz?

– Mivel Zetelakán a szomszédunkban volt az iskola focipályája, a labdarúgás már egészen kicsi gyermekként része lett az életemnek. Eleinte hobbiból, a szabadidőmben rúgtam a bőrt, majd az általános iskola elvégzése után tizennégy évesen csatlakoztam a kolozsvári Olimpia Fotbal Clubhoz. 2009-ben átigazoltam a marosvásárhelyi FCM női futballcsapathoz, és a rendszeres edzések, mérkőzések mellett megszereztem az érettségit a Szász Adalbert Sportlíceumban, s ezzel együtt a képesítést, hogy helyettesítő testnevelő tanárként dolgozhassak alsó tagozatban. 2010-ben a csapatunk országos első lett, így kijutottunk a Champion’s Ligába. 2007-től 2012-ig tagja voltam a román ifjúsági válogatottnak, akikkel 2012-ben részt vettünk az Ifjúsági Európa Bajnokságon. Érettségi után a Székelyudvarhelyi Vasas Femina FC-hez igazoltam, jelenleg itt focizok, és e mellett tagja vagyok a székelyföldi női futballválogatottnak. 2013-ban sikeresen elvégeztem a „C” licences edzői tanfolyamot, amellyel jogot szereztem az utánpótláscsapatok edzésére, valamint iskolai bajnokságokat rendezhetek. 2014-ben egy alapfokú játékvezetői tanfolyamot is végeztem, ezzel a képesítéssel megyei szintig vezethetek mérkőzéseket.

– A sport az ember szemléletét, emberi magatartását is alapvetően befolyásolja, alakítja. Tapasztaltad ezt?

– A sport megtanított arra, hogy figyeljek az embertársaimra, megtapasztaltam, milyen fontos az együttműködés, a folyamatos gyakorlás, a kitartás és a sportszerű játék. Becsületre, tisztességes küzdelemre, alkalmazkodásra és rugalmasságra nevelt. A sportban nincsenek határok, és csapaton belül nem lehetnek érdekellentétek, mert akkor sosem érjük el a célt.

– Ezek után nem csoda, hogy az I. Bécsi Magyar Diáknapok rendezvénysorozat Focikupájának a megszervezését rád bízták…

– Az idén március 16–20. között rendezett, kulturális, szórakoztató és sporteseményeket magában foglaló I. Bécsi Magyar Diáknapok rendezvényt a Magyar Diákok Egyesülete (MDE) szervezte, és az én feladatom valóban az MDE-VUS I. Focikupa megszervezése volt. Március 19-én, szombaton reggel kilenc órakor kezdődött kilenc csapat részvételével. A három csoportban zajló körmérkőzések végén hat csapat jutott a középdöntőbe. Ott két csoportban folytatódtak a selejtezők, melyek eredményeképpen a megmaradt négy csapat játszhatott az első négy helyért. Az eseményen a játékosokkal és a szurkolókkal együtt több mint száz ember vett részt. Az egész napot tisztességes, sportszerű, pörgős játék, látványos gólok és jó hangulat jellemezte. A legjobb csapatok serleget és oklevelet vehettek át.

TörpeTornát is indítottam 3–5 éveseknek, úgyhogy igen, a sport végig jelen volt a bécsi ösztöndíjas munkámban.

– Van egy másik tevékenység is, amelyet hasonló lelkesedéssel űzöl és amelyben ugyancsak kiemelkedő eredményeket értél el: a fotózás. Ez mióta és milyen szinten van jelen az életedben?

– Tizenhat éves korom óta foglalkozom fotózással. Elsősorban a portrék és a természetfotók érdekelnek, de nagyon szívesen fotózom a mindennapi embereket is a saját környezetükben. A fényképezés megtanított arra, hogy ugyanazt a dolgot többféle szemszögből megvizsgálva teljesebb képet alkothassak a környezetemről, a világról. Erdélyben és Magyarországon is szerepeltem már kiállításokon, jellemzően pályázatokon elért sikerek eredményeképpen.

– Azon kívül, hogy a rendezvényeken, amelyeken részt vettél – könyvbemutatókon, színházi előadásokon, ünnepi megemlékezéseken, egyházi eseményeken stb. – fotóztál, elvégezted ezeknek a rendezvényeknek a képi dokumentálását, a fotóművészetet hogyan sikerült bevinned Petőfi-ösztöndíjas munkádba?

– Fogadószervezetem, az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztala tavaly 18 év alatti korosztály számára fotópályázatot hirdetett Magyar motívumok nyomában Ausztriában címmel. „Sétálj nyitott szemmel idén ősszel, figyeld az embereket, az épületeket, a természetet, a tárgyakat, és ha látsz valamit, amiről Magyarország, a magyarok vagy a magyarság jut eszedbe, fotózd le!” – szerepelt a felhívásban. Az eredményhirdetés 2015 decemberében volt az AMAPED karácsonyi ünnepségén. Ez volt az első fotópályázat, amelynek a lebonyolításában részt vettem.

Idén február végén újabb fotópályázatot hirdettünk Az én tavaszom címmel. Erre vagyok a legbüszkébb! Álmunkban sem számítottunk ilyen hihetetlen érdeklődésre: a határidő végéig közel 1500 alkotás érkezett a történelmi Magyarország minden pontjáról, Ausztria mellett Felvidékről, Erdélyből, Vajdaságból és Magyarországról. A 18 év alatti korosztályban 370, a felnőtt korcsoportban pedig 1056 fényképből kellett kiválasztani azokat, amelyek végül díjazottak lettek. A szakmai zsűri – Mentsik Szilvia, az Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesületének elnöke, Czyzyk Leslie, az „Europa” Club fotósa, Fiedler Éva hivatásos fotós, Keller Rita ösztöndíjas társam és jómagam – április 13-án hozta meg végleges döntését, hosszas egyeztetés után. Mindkét korcsoportban első három helyezetett és három különdíjast választottunk, e mellett a legjobb harminc fotót kiállítottuk. A díjazottak magyar motívumokkal díszített üvegdíjakat és híres magyar filmeket tartalmazó DVD-ket kaptak jutalmul.

– Apropó, film – ez sem maradt ki Petőfi-ösztöndíjas életedből, mi több, figyelemre méltó siker is társult egyik kezdeményezésedhez…

– A Ferencvárosi Önkormányzat József Attila MindenkiNET 2. című online videópályázatán különdíjat nyertünk az Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesületének rövidfilmjével, amelyben József Attila A hetedik című versét dolgoztuk fel. A forgatókönyvet Nagy Barnabás, az AMAPED tanára és jómagam írtuk, a film főszereplője pedig, aki a verset is elszavalta, Nagy Domokos. A filmet én forgattam – a felvételek több helyszínen készültek – és készre is én vágtam. Január végén értesültem arról, hogy a kisfilmünk különdíjas lett. Az oklevél mellett egy különleges kiadású József Attila verses kötetet és egy exkluzív, Ferencvárost bemutató könyvet, valamint bögréket, tollakat és CD-t tartalmazott az ajándékcsomagunk.

– Gratulálok ehhez utólag is! A petofiprogram.hu oldalon jól látszik, hogy cikkek írásában is nagyon aktív voltál. Melyeket emelnéd ki a bécsi magyarokról született írásaid közül?

– Ausztriába érkezésemkor az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztala és a szervezethez tartozó csoportok vezetői és képviselői egyaránt nyitott szívvel és örömmel fogadtak, segítettek, bölcs és gondos tanítóként egyengették az utamat, hogy gyorsan beilleszkedjek és otthon érezzem magam közöttük. Úgy gondoltam, mindannyian megérdemlik, hogy megismerjük áldozatos munkájukat, ezért határoztam el, hogy Bécsben tartózkodásom ideje alatt írok róluk és tevékenységükről. A Kerekasztal lovagjai a XXI. században sorozatomban öt szervezet munkájáról írtam cikket: az Ausztriai Magyar Pedagógusok Egyesületét, a Délibáb Bécsi Magyar Kultúregyesületet, az „Europa” Clubot, az MDE-VUS Diákegyesületet és az Ausztriai Magyar Szervezetek Kerekasztalát mutattam be az olvasóknak.

– A Petőfi-ösztöndíjasokra egyébként is jellemző volt a szabadidő teljes hiánya; úgy tűnik, ezt te is elmondhatod magadról. Vagy voltak szabad pillanataid?

–  Ha voltak is, azokat is igyekeztem hasznosan kitölteni. Például, már Bécsbe érkezésemkor felmerült bennem a gondolat, hogy ösztöndíjas időszakom alatt feltérképezem a városban lévő magyar éttermeket, vendéglátóhelyeket, és cikket írok a történetükről, a mindenhol fellelhető jellegzetes ízeinkről, és arról, hogyan egyeztethető össze a hagyományos magyar konyha az ausztriai igényekkel. Így született meg a Magyar gasztro-sétáim Bécsben cikksorozatom, amelyben írtam többek között a Szamos, a Piroschka és a Pilwax éttermekről.

– Zetelaki kislány vagy, ezt le sem tagadhattad volna Ausztriában sem. Mindig megdobogott a szíved, ha székelyföldi emberekkel, témákkal találkozhattál. Egy a csángó magyar iskolások javára szervezett jótékonysági akcióban is részt vettél. Mi volt az?

– Harang csendül címmel 2015 novemberében hirdettük meg adventi adománygyűjtésünket a csángó magyar iskolások javára. Arra kértünk mindenkit, hogy eszközökkel, iskolai és tanszerekkel támogassák a dumbravéni gyermekeket. Rengeteg adomány érkezett, ezt február elején el is juttattuk a gyermekekhez, Tremmel Ákos, Nagy Bence, Tóth Tamara és Varga Emese Erdélyben tevékenykedő ösztöndíjas társaimmal néhány felejthetetlen napot töltve el velük. Ez a programpont is szép emlék marad számomra.

– Amikor még csak készülődtél Ausztriába, azt mondtad: „Terveim megvalósításának tétmérkőzésén ez az ösztöndíj a kezdő sípszó, és én bátran ígérem, hogy ezen a meccsen is fáradhatatlanul és lelkesen fogok játszani.” Mondd csak, szolgálati időd leteltével milyen következtetésekre jutottál, milyen összegző gondolatok fogalmazódtak meg benned, milyen benyomásokkal tértél haza?

– A Magyar Állam ösztöndíjasaként Bécsben azt tapasztaltam, hogy minden tettem számít, mindegy, hogy apró gesztus vagy nagy odafordulás, a lényeg, hogy szívtől szívig érjen… Bármelyik nemzethez tartozunk, a mindennapok sodrásában erős gyökerekre van szükségünk, hogy azok minden körülmények között megtartsanak bennünket. Azt látom, hogy azok a fiatalok, akik magyar szülőktől, de más országban születettek, általában beszélik az anyanyelvünket, ismerik a néphagyományainkat, a táncot, a népzenét, de keveset tudnak a magyar történelemről, irodalomról, művészetekről, gasztronómiáról. Márpedig a magyar identitás megőrzéséhez elengedhetetlen, hogy értsük, mi formált bennünket azokká, akik vagyunk. Bár földrajzilag nagy távolságok lehetnek magyar és magyar között, fontos, hogy összekössön bennünket a közös múlt és legyen közös a jövő is. A külföldön élő fiatalok, bár kíváncsiak Magyarországra, általában nem tervezik, hogy későbbi életük során hazatelepüljenek. Nagyon jó lenne, ha ők is lehetőséget kaphatnának (akár egy ilyen program keretén belül), hogy Magyarországon töltsenek néhány hónapot, részt vegyenek az ottani hétköznapokban, történelmet, irodalmat tanuljanak, megismerjék és megszeressék a magyar tájakat, lehetőségeket, és azután hazatérve elmondják, tanítsák, adják tovább és osszák meg az anyaországban szerzett tapasztalataikat.

Rendkívül fontosnak tartom a Petőfi-programot. A társaimmal együtt én is azért dolgozhattam, amiben hiszek, és nagyon sokat kaptam én is az elmúlt hónapok során. Sokat tanultam, tapasztaltam, és rengeteg tervem van a következő ösztöndíjas időszakomra is.

– Merthogy folytatod ezt a munkát?

– Szeptembertől ismét Bécsben tevékenykedem majd, ezúttal is kilenc hónapon át, de most Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjasként, mivel Ausztria átkerült a Petőfiből a Kőrösi-programba. De ezen kívül semmi más nem változik: a céljaim, a lelkesedésem, a munkabírásom, az aktivitásom változatlan lesz – ezt tapasztalni fogják az ott élő magyarok.

Varga Gabriella

A címfotón Miklós Tünde Bécsben, a Collegium Hungaricum aulájában