Mit ér a prefektus, ha magyar?
Erről mindenkinek meglehet a maga privát és szubjektív véleménye, ellenben igazán relevánsak ilyen esetben is a tények tudnak lenni. Nézzünk tehát egy konkrét esetet, azt, amiről már többször volt szó itt: a magyar feliratok és ügyintézés témájában benyújtott petícióm ügyét. Ugyanis tegnap megérkezett a prefektus válaszirata, s mellette több dokumentum másolata. Álljon itt azok közül négy:
Az első a petíciómnak a prefekturán kinyomtatott és iktatott változata. Mint látható, szeptember másodikán kapták meg, iktatták is, ellenben az illetékes elvtársnőhöz már csak másnap kerül. Ez az egy nap azonban semmi ahhoz a sebességhez képest, amivel hozzáláttak a petíció kezeléséhez, amint ez később kiderül.
Előbb azonban nézzük a második oldalt, ami a petíció román fordítását tartalmazza. Románul tudók azonnal látni fogják, hogy a fordítás minősége (nyelvhelyesség szempontjából) nem valami fényes, például az anyanyelvű ügyintézés lehetőségére vonatkozó kérés gond nélkül elsikkad a fordításban, ami lényegében egyenlőségjelet tesz a magyar feliratok és a magyar ügyintézés közé. Azonban még ennél is fontosabb az, hogy ha valaki elolvassa az utolsó mondatot, akkor azt fogja tapasztalni, hogy annak csak felét (kérem, hogy tájékoztasson a megtett lépéseiről) fordította le Szentes Zsófia, annak a fordításban már nyoma sincs, hogy illetve azok eredményeiről.
Ezzel szemben az, hogy a kérés az összes maroshévízi közintézményre kiterjed teljesen egyértelmű, már csak azért is, mert valaki a fordítás eredeti példányán aláhúzta.
S akkor most nézzük a szeptember 24-én kelt választ (amit én aznap meg is kaptam elektronikus postán). Abból az derül ki, hogy a kéréseimnek egy töredékét teljesítette is a prefektus: felszólította a polgármestert a kétnyelvű táblák elkészítésére és felállítására (sic), illetve felkérte a bíróságot és a rendőrséget, hogy elemezzék, hogy rájuk vonatkoznak-e az általam említett jogszabályok. Szó nincs tehát arról, hogy felszólított volna minden közintézményt, kizárólag arra a háromra szorítkozott, amelyekről én fényképet küldtem, hasonlóképpen az anyanyelv használatának jogáról sem tesz említést, s nem utolsósorban az intézkedései eredményeit sem közli. (S itt hadd jegyezzem meg – mint nem lényegtelen részletet – azt, hogy ha a prefektus román lett volna, akkor még takarózhatna a fordítás hiányosságával, de egy magyar prefektus nyugodtan tájékozódhatott volna az eredeti, magyar nyelvű petícióból.) Igen nehéz lenne ezt alapos, lelkiismeretes ügyintézésnek nevezni. S akkor még nem beszéltünk a refrénről, miszerint azért kell ott lenni, hogy tudjunk beavatkozni, befolyásolni, segíteni. Ilyen látszatmegoldás nyugodtan származhatna egy akármilyen román prefektustól is.
De van ez még tovább is! A most megkapott iratcsomóban ugyanis szerepelnek a válaszban hivatkozott levelek is. Ott van például a polgármesternek írt, amin – hadd utaljak most vissza a bevezetőben említett sebességre – szintén szeptember 24. dátum szerepel. Tehát a nagy ügyintézés abból állt, hogy 22 nap semmittevés után megírtak négy levelet, egyet nekem, s hármat a három intézménynek. S ezt lehet ám fokozni, tessék csak nézni a polgármesteri levél jobb felső sarkát: ott az áll, hogy szeptember 26-án küldték el! Tehát én megkaptam 24-én a megnyugtatónak szánt választ, miszerint a prefektus intézkedett, felszólította az intézmények vezetőit, de ezek még napok múlva se tudtak semmit erről a felszólításról.
Tegyük hozzá mindehhez azt, hogy Petres Sándor – aki akkor prefektus volt – jól ismer engem, tudja, hogy nem ma szálltam le a falvédőről. Ennek ellenére engedte meg magának ezt a hozzáállást. Jogos a kérdés, hogy miképpen járt el más ügyekben, amikor nem kellett attól tartania, hogy a petíciót benyújtó a körmére fog nézni?
A következtetéseket vonja le ki-ki maga. Értem itt az olvasókat is, de elsősorban Petres Sándort, illetve azokat, akik őt oda juttatták, illetve, akik hozzá hasonló helyzetben, tisztségben vannak.
Árus Zsolt
