Nagyboldogasszony ünnepe
Elmerülés Istenben és a Szűzanyában…
Életünk nem más, mint utazás Isten felé. Nagyboldogasszony ünnepe megmutatja életutunk irányát, valamint alkalom is a szeretetszövetség megkötésére. Ez a szövetségkötés felfedezése annak, hogy az Isten- és Mária-szeretetem valódi, személyes.
Ha az Isten- és Mária-szeretetem valódi, személyes „te-szeretet” és nem csak egy talán álcázott, hatástalan személytelen szeretet, akkor ki kell lépnem magamból, le kell mondanom magamról, el kell hagynom magamat, fel kell adnom egy nagy darabot az énszeretetemből, különösen is az éngörcsnek és az énrabságnak vagy az énistenítésnek a szélsőséges formáit. Egyébként képtelen vagyok Istenben vagy a Szűzanyában elmerülni; egyébként nem tudok velük lelki egységet alkotni.
Számomra ez Mária mennybemenetele ünnepének üzenete, és fontos feladatra szólít fel. A szívemnek fel kell adnia önző önfejűségét, egyébként nem olvadhat össze szövetségesei szívével. Fel kell adnom a merev akaratosságot, egyébként nem lehetek egy lélek a társammal, nem tudom magamat odaadni a Szentlélek indításainak, nem szabadulhatok meg a világ csábításaitól, nem állhatom ki az ördög támadásait, és nem lehetek úrrá az elhanyagolt és elvadult ösztönéletemen. Tehát létezik itt is bizonyos „önkívület”, azaz az önfejűségtől való bizonyos megszabadulás. A rendkívüli extázis az erre kiválasztottak számára is csak múló, átmeneti állapot, amelynek maradandó gyümölcsét – a szeretet közönséges extázisát – betakaríthatták a hétköznapokban, Szent Pálhoz hasonlóan, aki elmondhatta magáról a rendkívüli elragadtatáson kívül is: „Már nem én élek, hanem Krisztus él – hat és szenved – énbennem.” (Gal 2,20)
Így válik érthetővé, hogyan mondhatjuk azt, hogy a valódi, igaz szeretet felkelti és táplálja a saját én halálára, elsorvadására vonatkozó legkomolyabb akaratot, hogy ezáltal a szeretett társ éljen, hogy ezáltal túláradóan bőséges élete legyen. Ez érvényes minden nemes szeretetre. Keresztényekként elsősorban Krisztus sírjából és halálából kell élnünk és szeretnünk. Az élő Isten magához méltónak tartja, hogy a Krisztusban és Krisztussal való állandó, titokzatos halálunk miatt a lelkünkben lakjon. És minél inkább „elpusztítja” magát a szeretet, hogy teljesen isteni társáé legyen, minél több helyet ad neki a szívében, annál inkább és annál teljesebben visszakapja isteni társával együtt megtisztult énjét. Erre gondol az Üdvözítő, amikor mondja: „Aki elveszíti lelkét érettem, megnyeri azt.” (Mt 10,39) Hosszú, fáradságos, fájdalmas és krízisekkel terhelt hegyre menet ez, amelyre a szerető léleknek merészen vállalkoznia kell, mielőtt „Kármel hegyének csúcsán” örvendezhet a szívek teljes cseréjének. (Keresztes Szent János)
A Szűzanya a szívek teljes cseréjének az ikonja, ő vállalta a hosszú, fáradságos, fájdalmas és krízisekkel teli „hegyre menetelét”. Élete szeretet. Mennybevétele által csodálhatjuk az Isten szeretete által megtisztult énjét. Krisztus anyjaként egyedülálló módon formázza Krisztust. Anyánkként nagy, Krisztusivá formáló nevelőnőként áll előttünk, akit Krisztus az utolsó rendelkezésével megbízott, hogy tanulni kész és nyitott gyermekeit megfeszített és megdicsőült alakjának lehetőleg tökéletes másaivá képezze. A Szűzanya mennybevétele által erre képez.
(Fotó: Francesco Botticini: Mária mennybevétele, Wikipédia)
Nagyboldogasszony ünnepe elmerülés Istenben, elmerülés a Szűzanyában.
Az igazi Mária-szeretet nemcsak mély hódolatot jelent Mária nagysága, mennybevétele és méltósága előtt, nemcsak a hatalmába és jóságába vetett mély gyermeki bizalomból él, hanem a legkomolyabb igyekezettel arra törekszik, hogy erényei utánzásával hasonlóvá váljék hozzá. Ezért fi gyelmeztet Szent Bernát: „Sohase fogyjon ki a szádból Mária, sohase engedd ki a szívedből őt, és hogy megszerezd közbenjárásának segítségét, kövesd mindig magatartásának példáját! Ha szeretitek Máriát, ha meg akarjátok nyerni tetszését, utánozzátok a példáját!”
Szent Bonaventúra pedig így buzdít: „öltsük magunkra örömmel Máriát. Ragyogjon elő szokásainkból és sugározzon tetteinkből!”
Az igazi szeretet nem elégszik meg a külsődleges együttléttel vagy egymás melletti léttel. Belső törvényszerűségei szerint mélyebb, lelki egymáshoz tartozásra törekszik. Az egymást szeretők csak akkor és oly mértékben nyugszanak meg, ha belsőleg egymásra találtak. A szeretet mindig az én és a te lelki, kettős egységét keresi és hozza létre. Természete szerint a szívek teljes, kölcsönös összeolvadását, kölcsönös „szívcserét” igényel. Játékhoz hasonlíthatjuk, amelyben bizonyos játékszabályok mindig ismétlődnek a természetes és a természetfeletti síkokon, a nemes természetes szeretet és a természetfeletti szeretet esetében egyaránt. Ha a szeretet már önmagában is nehezen megfogható titok, ki merné levenni a fátylat Mária kikutathatatlan szeretet-életéről?
Nagyboldogasszony ünnepe a Szűzanya kikutathatatlan szeretet-életéről szól. Ha ezt megsejtjük, megérezzük, akkor az ünnep igazi Istenbe és a Szűzanyába való merülés lesz.
Szent Ágoston szerint a természetes Istenismeretet esti szürkület árnyékolja be. Ha ezt a reggeli szürkülethez hasonlítjuk, mely a világos nappal hírnöke, akkor (a természetes Isten-ismeret) arra van ráutalva, hogy a hit, a természetfeletti hit fényébe belemerüljön.
Létezik egy természetes vágy Isten után, amely belsőleg mélyen kapcsolódik a természethez. Félre lehet vezetni a természettel együtt ezt is, de kioltani és megsemmisíteni nem lehet. Ezért mondhatja Szent Bonaventúra: „A legnagyobb jó oly hatalmasan hatékony bennünk, hogy általában minden dolgot csak az Isten utáni vágy erejével szerethetünk.” Szent Hilarius pedig így vall: „Mindig őt keressük, ez annyira hozzánk tartozik, amennyire az ő sajátja, hogy mindenütt jelen van. A szavunk végül elnémul itt, de a természetünk soha el nem hallgat.” Őt keresi, utána vágyódik, sőt végül állandóan valósággal jajgat az után, akire Szent Ágoston klasszikus szava vonatkozik: „Ó Isten, a magad számára teremtetted a szívünket…”
Nagyboldogasszony ünnepe elmerülés Istenben és a Szűzanyában.
Valami szilárdan Istenhez köti szívünk vágyát létünk mélyén – nyíltan vagy titokban és álcázva –, de kiirthatatlanul – hívja fel a fi gyelmet Szent Bonaventúra. Titokzatosan megkötő hatalom ez: Isten közelsége, amely által belerejtőzött Isten létünkbe.
A létével, tudásával és hatásával Isten azonban nemcsak létünk legmélyén van jelen, hanem mindenütt: az égben, a földön és minden helyen. Ezért áll Szent Hilarius felhívása: „Járd csak be végig az egész látható világot; és ahol azt hiszed, hogy a végét érzed, a Teremtőddel fogsz ott találkozni. Forgasd vissza egyszer csak az időt: a végén felfedezed majd az isteni létet.” Az Istenhez való vonzódás végül is kiirthatatlanul él bennünk.
A Szűzanya mennybevétele ennek a vonzódásnak a csúcsa, kiteljesedése, számunkra pedig irányt mutató.
Nagyboldogasszony ünnepe Isten fényébe állít bennünket, és képessé tesz, hogy minden teremtményt az ő szemével lássunk.
Legyen az ünnep elmerülés Istenben és a Szűzanyában!
Hajlák Attila-István
Vasárnap, 2015. aug. 16
(Címfotó: facebook/attila.hajlak)
(Forrás: http://www.romkat.ro)
