Nem látni a fától az igazságszolgáltatást!

Nem hittem volna

Amikor 2015 októberében arra kértem egy ismerősömet, hogy segítsen kivinni némi tűzifát az udvarunkról a lovaspályára –, ahol a Székely Nemzeti Tanács által szervezett őrtűz-gyújtásra került sor – nem gondoltam volna, hogy ez évekre munkát fog adni nem csak nekem, de különböző bíróságoknak is. De a román hatóságokra mindig lehet számítani, ha lehet egyet rúgni a magyarokba, s ez igaz akkor is, ha talán csak évek múlva fog kiderülni, hogy kinek fáj jobban ama rúgás.

Az eset sajtó-téma volt, tehát sokan tudják, hogy a rendőrök megállították a fát szállító autót, s a vezetőjét megbüntették, mert nem tudott aznapra kiállított szállítólevelet felmutatni. Az csöppet sem zavarta őket, hogy bemutattam a fa vásárlását igazoló számlát, tehát nyilvánvaló volt, hogy a saját tűzifámat szállítottuk.

A jegyzőkönyvet természetesen megtámadtuk a bíróságon, s ennek oka nem csak az volt, hogy egyértelműen rosszhiszeműen jártak el, hanem még inkább az, hogy a vonatkozó törvény értelmében 0,1 köbméter fölött van szükség szállítólevélre, márpedig a szállított famennyiséget senki nem mérte meg, a jegyzőkönyvben pedig 0,12 köbméternyi fa szerepelt, tehát még a rendőrök szerint is határesettel volt dolgunk. S ha figyelembe vesszük, hogy a fát elkobozták és letétbe helyezték az erdészeti hivatal udvarán (két ügyes csomóban, erre nagyon figyeltünk, fénykép is készült róla a biztonság kedvéért, a címfotón látható) a bíró dolga szerfölött egyszerű volt: mindenek előtt elrendeli, hogy mérjék meg a fát, hogy derüljön ki, hogy kellett volna-e hozzá szállítólevél. S hogy biztos legyen az, hogy erről valamiért nem feledkezik meg a bíró, a jegyzőkönyv elleni panaszban ezt kiemelten kértük. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ha nem kértük volna, a bírónak akkor is kötelessége lett volna ezt tenni, mert a törvény értelmében el kell kövessen mindent, hogy az ítélet a valós tényeket tükrözze.) S láss csodát: a bíró nem ezt tette! Egyszerűen figyelmen kívül hagyta ezt a kérést, ami révén bizonyíthattuk volna, hogy nem sértettünk törvényt, s túlzás nélkül ritka cinikus módon megállapította azt, hogy a rendőr megállapítása bizonyító erővel bír, mindaddig, míg annak ellenkezőjét nem bizonyítja a panaszos, márpedig mi nem bizonyítottuk ezt. A kirótt büntetésről pedig (2000 lej) azt állapította meg, hogy az arányos a tett súlyosságával! Hogy ez mennyire helytálló, ahhoz elég elmondani azt, hogy ha valaki egy utánfutós nyergesvontatóval szállít nem saját, hanem lopott fát, azt maximum 5000 lejre lehet büntetni a törvény értelmében. Ehhez képest, ha valaki pár szál, amúgy saját tulajdonát képező fát szállít, akkor nyilván jogos őt 2000 lejre büntetni, mert ez egy társadalmi szempontból súlyos tett, amit ha büntetlenül hagynának, akkor fennáll a veszélye annak, hogy mások is vérszemet kapnak, s hasonló cselekedetre vetemednek, az emberek kezdik csak úgy, összevissza szállítgatni a saját tűzifájukat.

Nem tudom el lehet-e képzelni ennél jogsértőbb ítéletet, amikor a bíró gyakorlatilag megakadályozza az egyik felet, hogy az bizonyítsa a maga igazát, majd igazat ad a másik félnek. Éppen ezért természetesen fellebbeztünk, s abban részletesen kifejtettük, hogy az első fokon eljáró bíró mely törvényi előírások megsértésével hozta meg az ítéletét. Az ügy másodfokú tárgyalása múlt hónap 23.-án volt. S habár az egész annyira tiszta és egyértelmű, a bírók két héttel halasztották az ítélet kihirdetését, majd utána még rátettek egy napot, végül tegnap kimondták a verdiktet: a fellebbezést elutasítják!

Megvallom nem hittem a szememnek. Mert azt még értettem, hogy nyúzták az ügyet, mint a rétestésztát, s két-három hónap helyett több mint másfél évet tartottak bizonytalanságban, halasztottak, ha kellett, ha nem, mindenféle mondvacsinált okokkal, de nem gondoltam volna, hogy elmennek addig, hogy bevállalnak egy ilyen nyilvánvaló – már elnézést, de ezt nehéz másképp minősíteni – gazemberséget.

A történet itt természetesen nem ér, nem érhet véget, következik az Emberjogi Bíróság, amelyik reményeim szerint majd igazságot tesz.

S ha már Strasbourg, akkor bejezésképpen hadd mondjam el azt is, hogy ebben az évben már négy keresetet postáztam oda, köszönhetően annak, hogy további négy, jellemzően évekkel ezelőtt kezdődött ügyben született jogerős ítélet. Ezek közül a legrégebbi, s talán a legfontosabb az érettségin a magyar tanulókat sújtó diszkrimináció ügye, amiben tegnap múlt négy éve írtam meg a panaszomat a Diszkriminációellenes Tanácshoz, a végső, jogerős ítéletet pedig idén április 11.-én kaptam kézhez.

Árus Zsolt