Panaszok a prefektusok ellen

Ez a hét sem telt el eseménytelenül!

Hétfőn reggel Bukarestben kezdtem, a Diszkriminációellenes Tanácsnál, ahol a Maros megye prefektusa elleni panaszom volt napirenden. Nem meglepő módon se a prefektus, se annak képviselője nem tette tiszteletét a meghallgatáson, így az arra korlátozódott, hogy szóban is előadtam a panaszomat, majd átadtam a Tanács jelen levő tagjainak még pár dokumentumot, amikből szintén az derül ki, hogy ha román ember, vagy állami intézmény fordul hozzá olyan kéréssel, ami lényegében a magyarok ellen irányul (úgy mint székely zászló egy községházán, vagy hagyományos falunevet tartalmazó tábla Hármasfaluban), akkor a prefektus ugrik, felszólít és perel, még akkor is, ha a kérésnek semmi jogalapja nincs. Ezzel szemben, ha egy magyar ember fordul hozzá azzal a kéréssel, hogy teljesítse hivatali kötelességét (amire jogszabályok kötelezik), s gondoskodjon arról, hogy a magyarok törvény adta jogai érvényesüljenek, akkor megvonja a vállát, s azzal próbál kibújni, hogy neki erre nincs törvényes lehetősége. Ezek figyelembevételével, azt kértem a Diszkriminációellenes Tanácstól, hogy állapítsa meg, hogy a prefektus nemzetiségi és anyanyelvi alapon diszkriminál, hogy ezért büntessék meg, s nem utolsósorban meg azt, hogy kötelezzék, hogy az őt elítélő határozatot jelentesse meg a sajtóban, hadd lássa mindenki, hogy milyen törvénytisztelő képviselője van a kormánynak Maros megyében.
Ez azonban nem oldja meg a probléma lényegét, éspedig hogy tegye a dolgát és ellenőrizze a Maros megyében található intézményeket, s büntesse meg azokat, amelyek megsértik a magyarok jogait. Éppen ezért a keddi napon véglegesítettem és postára tettem azt a keresetet, amiben arra kérem a Maros megyei törvényszéket, hogy állapítsa meg, hogy a prefektus nem teljesíti hivatali kötelességét, megtagadta egy jogos kérés teljesítését, s kötelezze őt arra, hogy a kérésnek tegyen eleget.
Aztán hozzáláttam és összeállítottam egy másik keresetet, ezúttal a Kovászna megyei prefektus ellen, aki – talán még emlékeznek rá – imigyen tért ki ugyanazon kérés teljesítése elől. Mára azt is véglegesítettem, s miután lepengettem az 50 lej bélyegilletéket a városi pénzügyön (ahova úgy járok, mint egyesek a törzsvendéglőjükbe, csak annyit kell mondjak, hogy a szokásosat, s nyújtom a pénzt), postára tettem ezt a keresetet is.
Következik a hetedik nap, amikor illik megpihenni, de ezen még gondolkozom, mert tennivaló az folyton kerül.

Árus Zsolt