Perek itt és ott
Benéztünk a szomszédok kertjébe is
Sokszor és sok összefüggésben elmondtuk és leírtuk már, hogy ha a magyar közösséggel akár csak érintőlegesen összefügg egy ügy, akkor arra kell számítani, hogy az abban eljáró romániai bíróságok a legapróbb lelkiismeretfurdalás nélkül áthágnak bármilyen jogszabályt (kezdve az alkotmánnyal), s úgy ítélkeznek.
Ezt bizonyítja a Marosvásárhelyi Táblabíróság két friss ítélet is (ez és ez). Pedig mindkét esetben akár a nemzeti büszkeség is elég ok lehetne arra, hogy az ítéletek pont fordítottak legyenek. S valamiért mégsem. Nézzük konkrétan:
Azt ma már minden magyar ember tudja mifelénk, hogy van egy Dan Tanasă nevű egyén, aki azzal szerzett magának országok hírnevet, hogy perek tucatjait zúdította erdélyi, azon belül meg elsősorban székelyföldi elöljárók nyakába, különféle mondvacsinált okokkal. Egyik ilyen típus-ügy az, amikor azért perel polgármestereket, mert azok nem tartják be betű szerint a román zászlóról szóló törvény azon két előírását, miszerint a polgármesteri hivatal bejárata felett kell legyen az ország címere, annak két oldalán pedig egy-egy román zászló. S hogy – hogy nem, függetlenül a konkrét helyzetektől (amilyen volt a mikóújfalusi, ahol a bejárat fölött egyszerűen nincs hely, ezért a címer a bejárat mellett volt), a bíróságok minden ilyen esetben helyt adtak a kereseteknek, s kötelezték a polgármestereket a törvény betű szerinti, szigorú betartására.
Azt mondanunk sem kell, hogy a pereken túl (illetve a periratokban is) milyen lelkesen gyalázta Tanasă a románok kenyerét evő polgármestereket, akik semmibe veszik az állam jelképeit, Nagy Magyarországról álmodnak stb., stb.
Ezek után logikus lépés volt részünkről, hogy vessünk egy pillantást arra, hogy miképpen néz ki ugyanez a Kárpátok túlsó oldalán. Ellátogattunk hát három szomszédos megyébe (Neamt, Bákó és Suceava), s azt tapasztaltuk, hogy ott a helyzet sokkal rosszabb, amint azt a legutóbbi utunkon is számos fényképpel dokumentáltuk (itt). Ezen akár csodálkozhatnánk is, elvégre román településekről van szó, ahol a polgármester jó román ember, aki garantáltan nem álmodozik Nagy Magyarországról, s akár büszke is lehet az országára, aminek úgy is jelet adja, hogy a hivatalára kihelyezi annak a jelképeit, s ezt minden törvényi kényszer nélkül. S mégsem így tesznek, pedig törvény kötelezi őket arra. Amint hogy törvény kötelezi a prefektusokat is, hogy ennek a törvénynek a betartását felügyeljék, s ha kerül renitens polgármester aki megszegi azokat, akkor ugyanolyan határozottan lépjenek fel ellene, mint mondjuk Maros megye prefektusa, aki perrel kötelezte Makfalva polgármesterét a székely zászló eltávolítására. S mit ad Isten, ott nem csak a polgármesterek, a prefektusok is tesznek a törvényekre, s még bár akkor sem tették a dolgukat, amikor petícióval fordultunk hozzájuk, s felszólítottuk, hogy gondoskodjanak arról, hogy megyéjükben minden polgármesteri hivatal homlokzatára legyen kihelyezve az ország címere és zászlója, illetve büntessék meg azokat a polgármestereket, akik hivataláról ezek hiányoznak. Mindhárom prefektus beérte azzal, hogy azt válaszolta a petíciónkra, hogy felszólításokat küldtek ki a polgármestereknek, de különben is, a megyében jártukban-keltükben sehol nem tapasztalták, hogy ezeket az előírásokat megsértették volna.
Mit volt mit tenni, pert indítottunk a prefektusok ellen, a törvényszékre pedig fényképes bizonyítékokat tettünk le arra nézve, hogy a prefektusok állítása tényszerűen hamis. Az eredmény pedig ez lett.
Ha valaki azt kérdezné, hogy a keresetek benyújtásakor számítottunk-e erre a végkifejletre, akkor a válaszunk az, hogy nagyobb esélyt adtunk ennek, mint annak, hogy a pereket megnyerjük. Sőt, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a perek indításakor a célunk nem az volt, hogy kerüljön végre címer és zászló Boroaia vagy Gura Humorului polgármesteri hivatalára, hanem sokkal inkább az, hogy nyerjünk kézzel fogható, konkrét bizonyítékot arra nézve, hogy a hazai bíróságokat sokkal jobban érdekli a magyarok frusztrálása, mint a törvények betartása. Inkább maradjon címer és zászló nélkül Bodesti polgármesteri hivatala (lásd itt), mintsem hogy ez a székely alapítvány pert nyerjen egy román prefektussal szemben – mondhatták magukban az ügyekben eljáró bírók, ezért szemrebbenés nélkül döntöttek úgy, hogy ha egy intézményhez valaki petíciót intéz, akkor az intézmény egyetlen kötelessége az, hogy a petícióra 30 napon belül válaszoljon. Az már teljesen lényegtelen, hogy a válasz igaz, maszatolás, avagy egyenesen szemenszedett hazugság.
Mit lehet erre mondani? Köszönjük szépen Hargita megye Törvényszékének és a Marosvásárhelyi Táblabíróságnak, hogy nem ábrándítottak ki, s ilyen szép, egyértelmű bizonyítékokat adtak a kezünkbe. Innen kezdve már csak rajtunk múlik, hogy ezeket miképpen hasznosítjuk, s azt megígérhetjük, hogy azon leszünk, hogy a maximumot hozzuk ki belőlük.
A helyzet pedig pontosan fordított akkor, amikor a per tárgya magyar jelképek, érdekek és jogok védelme. Olyankor rögtön visszafele kezdenek forogni a fogaskerekek a bírók fejében, s nagyítóval keresik a felhozható törvényes előírásokat, illetve, ha mégsem sikerül olyat találni, akkor meg minden további nélkül alkalmaznak olyanokat, amiknek semmi közük nincs az adott helyzethez. Vagy pedig nemes egyszerűséggel eltekintenek létező törvényes előírásoktól. Ezt fényesen bizonyítja a végül – köszönhetően a prefektusnak – csak megoldódott vaslábi település-táblák esete, ahol a bírók a polgármester állításának hittek (miszerint háromnyelvű táblák vannak kihelyezve) és nem az általunk letett fényképnek (amin azt láthatták, hogy a táblák csak román nyelvűek). Ugyanez történt abban a perben is, aminek tárgya piros-fehér-zöld zászlók eltávolítása volt Székelyudvarhely polgármesteri hivatalából. A bírókat csöppet sem érdekelte, hogy az általuk alkalmazott törvény más országok zászlajára vonatkozik és hogy a vitatott zászlók nem voltak Magyarország hivatalos zászlajai, mert nem feleltek meg a vonatkozó magyarországi törvényben rögzítetteknek. Ha egy zászló piros-fehér-zöld, akkor a romániai bírók szerint az csakis Magyarország zászlója lehet, még akkor is, ha ezért netán az olaszok, mexikóiak stb. megsértődnek. S hiába nyújtottunk be perbelépési kérést, a másodfokon eljáró Bukaresti Táblabíróság azt egyszerűen levegőnek nézte, s úgy hozott ítéletet, hogy az alapítványunkat meg se idézte a tárgyalásra, érveinket pedig nem vette figyelembe.
Fontos tisztázni azt, hogy a két helyzet kétféle kezelést követel meg. A próba-perek esetében ugyanis (mint a fent említett moldvai zászló-perek) a cél mindössze az, hogy bizonyítsuk, hogy a romániai bíróságok kettős mércét alkalmaznak, diszkriminálják a magyarokat. Ott a cél tehát az, hogy szülessen meg a jogerős ítélet, amit aztán fel lehet használni ezt bizonyítandó. Ezzel szemben a jogsértések miatti perekben ott nem lehet megállni. Nem elég ugyanis az, hogy bizonyítást nyert, hogy a hazai bíróságok törvénysértő módon jártak el, hanem tovább kell menni, mert célunk a közösségünket érő jogsérelmek orvoslása is. Ezt tettük az udvarhelyi esetben is, amint már akkor jeleztük. Most pedig már azt is elmondhatjuk, hogy az a per valóban nem ért véget, ugyanis ezt a panaszunkat is befogadhatónak találta a strasbourgi bíróság, 36556/21-es számmal iktatta és érdemben le fogja tárgyalni. Ez más szóval azt jelenti, hogy annyira nyilvánvalóan jogsértő az ítélet, hogy Strasbourgban már első látásra úgy találták, hogy ezzel az üggyel érdemben foglalkozniuk kell. Ez szám szerint a tizenharmadik ilyen (befogadott, elbírálásra váró) panaszunk az Emberi Jogok Európai Bíróságán, s ha az érdemi vizsgálat során is olyan alapos lesz a bíróság, mint sok más esetben (ami szinte szőrszálhasogató alapossággal vizsgáltak ki és kevésbé súlyos esetekben is megállapították a jogsértést), akkor jó eséllyel ezek a perek a győzelmünkkel fognak végződni.
Ezért ezúton újra arra bíztatunk mindenkit, hogy ha jogsérelem éri, maga is forduljon a strasbourgi bírósághoz. Azokat pedig, akik nem rendelkeznek ilyen téren tapasztalattal arra bíztatjuk, hogy forduljanak hozzánk bizalommal, mert szívesen segítünk, hisz számunkra nem kétséges, hogy ezek a perek jelentős szerepet tudnak játszani a “Románia egy mintaállam” hamis mítosz rombolásában, ez pedig az erdélyi magyarságnak elemi érdeke.
Árus Zsolt
