Szárhegy kincsei
Pénteken délután a szárhegyi művésztábor alkotásaiból nyílt reprezentatív kiállítás a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. Csergő Tibor András múzeumigazgató, Barti Tihamér, a megyei tanács alelnöke, Czimbalmos Attila kulturális központ igazgatója és alulírott szólt az egybegyűltekhez.
Negyven év. Volt, akit kirabolt, volt, akit megacélozott. E kiállítás képei arról is szólnak, hogy mindent nem lehetett el-, kipusztítani. Mert voltak – a léleknyomorítás ellen – nem is palackba zárt üzeneteket küldözgetők: a szép, a tartalmas, a felemelő pajzsát készítők. Sokan: festők, grafikusok, szobrászok, fafaragók és varróasszonyok, tojáshímekkel a jövőt is hírrel feltöltők, kovácsok, asztalosok, szövetbe álmukat is beleszövők írók, költők. Alkotók! Sok helyen akadtak ilyenek, de a leglátványosabban és leghatásosabban itt, Gyergyószárhegyen volt tetten érhető létezésük.
Micsoda idők voltak… Lehet szitkozódva beszélni róluk, felhördülve, sértetten és sértőn, az elszenvedettek arányában.
Szárhegy esetében ellenben én múltsirató vagyok. Főleg azóta, hogy az első húsz év semmihez sem hasonlítható hősies munkáját szikraéltű okoskodók tessék-lássék elismerve, úgy kezdtek valami újba, hogy a következő öt lépést se látták előre. Szerencsére, az ő idejük hamar lejárt.
Ma egy megmentett kolostor és egy feltámasztott kastély is hirdeti, hogy mekkora erő lehet egy közösségben, amelyikhez okosan közelítenek, s hogy a zsörtölődés is teremthet, miközben hétfájdalomról pusmog. És hirdeti egy, a Szárhegyi Gondolatból főnix madárhoz hasonló feltámadáson átesett iskolaépület, ahol ma, a negyven éve meggyújtott örökmécses pisla fénye kelti a reményt: a Szárhegyi Gondolat tovább nyugtalanítja a resteket, az öncéltól megszédülteket, és segíti mindazokat a neveseket és névteleneket, akiknek nem csak valaha, hanem most, és ezután, a kastély és a kolostor nélkül is fontos az alkotó forrás vize. Fontos e víz végnélküliségének és tisztaságának megóvása.
Meg lehet pontosan mondani, hogy hány alkotásból válogatták e reprezentatívnak nevezett morzsát a művészeti központ jelenlegi vezetői. Azt is, hogy hány alkotó fordult meg Szárhegyen, vitte hírét e művésztelepnek, hagyott itt ujjlenyomatot, mintát lelke rezdüléseinek valamelyikéből.
A látható anyag morzsányi része az egésznek, ami Szárhegy hírét nem véletlen hirdeti immár a világban. Az értékhordozót meg lehetett csonkítani, akár szárnytollait is kitépve, de az akarata ellen tehetetlen volt az elnyomás kalitkája, ahogy az lesz a pillanatnyilag rákényszerített helyzet is, ami miatt nem az alkotóközpont veszített sokat. Többet veszítettek, a megmentett várfalak és a mentés hályogkovácsmódja miatt sokszor kritizált, alapjaikon maradó építmények, de az oda összegyűjtött és jelentős részben közszemlén tartott alkotások csodálói is. Mi, gyergyóiak és nem gyergyóiak.
Ezen a hiátuson próbál kirepülésekkel segíteni, próbál pótolni valamit a központ vezetése, ahogy elődeik már nem egyszer megtették az utóbbi években.
A képek helyett beszélni nem lehet. Az alkotásokat minden esetben műkritikusok méltatták a táborzáró kiállítások alkalmával. A művészeti vezetők tudták, hogy kiket kell meghívniuk. Gaál András, Márton Árpád, majd Siklodi Zsolt, Erőss István, illetve Kassay Péterre és társaikra utalok. Se szeri se száma az értékeléseknek. A jogos dicséretnek, hiszen Közép-kelet Európa egyetlen olyan művésztelepének az eredményeit őrizik, pontos leltárral, ahol az utolsó negyven év fontosabb művészeti irányzatairól is hírt kaphatunk. Ma már olyan szélesre nyitva a körzőt, ami a teljes földgolyót szárai közé veheti. Máshol élő és teremtő emberektől épp úgy kaphatunk üzenetet, mint a sajátjainkról, akik közül sokan maradtak hűségesek Szárhegyhez.
Szárhegy ugyanis az élet művésztelepe volt és maradt. A megkövült múlt feltámasztója, lemondás-béklyó széttépője, a barátságé és az összetartozásé. Ez az összetartozás pedig elsősorban a léleké volt, utána csak a véré, esetleg a hité. Szárhegy hatalmas tüzű katlanja fölött nemes lelkekből olvadt össze a tégelyben az, amiből néhány darabot most önök is láthatnak, újraláthatnak. Az örökös együttlét fénye is kisüt némely alkotásból.
Kisüt azokra is, akik nevét ritkán, vagy kérésükre soha nem említették, de akik üzemvezetőként, s főleg főkönyvelőként a szárhegyi kastély felújítására az állam nyújtotta évi vízcseppnyi támogatásból hajózható tó megteremtését segítették elő. Az alfalvi Lengyár, a gyergyószentmiklósi Bútorgyár, a Szövöde, a Fonoda, a Csere- és pótalkatrészgyár, a Fakitermelő és Feldolgozó Vállalat, a Közüzem, a Helyi Kereskedelmi Vállalat, a Megyei Kereskedelmi Vállalt, a Gyilkostó Kisipari Szövetkezet és nem utolsó sorban a Gépgyártó Vállalat vezetőire, de alkalmazottaira is hull e fényből, ahogy az ott megfordult minden nemű és rangú alkotóra.
Szárhegy kisugárzása az is, hogy a medence minden községében ma már galéria működik, van olyan község, ahol nem is egy. Pillanatnyilag a legérdemtelenebb helyzet talán épp városunkban van, ahol legalább három állandó tárlatot lehetne szervezni csak a múzeum raktárán árválkodó Elekes Vencel által, az Incze Ferenc által felajánlott alkotásokból, vagy a Karácsony János festményeiből. A Pro Art Galéria fenntartói nem bírták támogatás nélkül tovább működtetni kiállító helyiségeiket, a Karancsi terem kisebb tárlatok szervezésére alkalmas, a múzeum épületében pedig csak e mostani tér adhat helyet kiállításoknak. Nem elég? Legyint az érdektelen, aki talán nem sejti, hogy milyen munkát végzett a művésztelep a lelkekben, hogy neki köszönhetően csodálkoznak ma ránk a nyugatról érkezők, amikor házainkba belépve eredeti alkotásokat látnak a falon, reprodukciók helyett. És könyveket a polcon és a Figura Színházat emlegetik, ahol annyi gyergyói származású fiatal lelt dobbantóra, hogy színésszé válhasson, esetleg legtöbbjük hazatérve tovább szolgálja közösségét. Szárhegynek is köszönhető, hogy ma már több mint 20 képzőművészt jegyeznek Gyergyószentmiklósról a művészvilágban. Kidobott pénz a kultúrára költeni, vernék fogukhoz a garast sokan azok közül is, akiknek nagyobb gondja kellene lennie, hogy ez az üdvös gyergyószentmiklósi zsendülés se álljon meg, ne gáncsolja semmi, hiszen a mi gyermekeink jövőjében is fontos szerepet játszik, miközben minket is feltölt időnként széppel, nemessel.
Szárhegyen – összefogással – romokból építettek 1990-ig világhírű művésztelepet. A kaláka szellem szép példáját láthattuk e nyáron Gyergyószentmiklóson a Pitypang Óvodánál is. Mi lenne, ha a Miklóssy-ház korszerűvé tételére felhívással fordulnának az illetékesek a város és a vidék műpártolóihoz, s a sok kicsi sokra megy tudatával, méltó galéria kialakítását kezdeményezve? A jégpályánk esete se elvetendő példa!
Zöld Lajost nem lehetett egy visszautasítással megsérteni. Adott annyit magára, hogy elveiért mindent lenyeljen, még a fenyegetést, sőt a rágalmakat is, a félre taszítást épp úgy, mint a lekicsinylést. Ő a tettek embere volt, s hogy ma, itt, 40 év virágaiból láthatunk egy csokorra valót, annak a tudásának is köszönhetjük, amivel kikaparta az akkora már foszladozóban lévő kalákaszellemet a feledés hantjából.
Felemelő pillanatok a mostaniak. Évente többször ismétlődik ma is hasonló hangulat Szárhegyen, hiszen az évi négy alkotótábort a kolostor és a kastély nélkül is megszervezheti megyei támogatással a jelenlegi lelkes, fiatal és hozzáértő szakmabeli táborvezetés. Önök úgy élvezzék tehát e kiállítás anyagát, hogy akár egy gyergyószentmiklósi galéria létrehozásának támogatására is gondolva nyugtázzák: nagy szükség minden időkben a szép, mert csak a tartalmas lehet az: az üzenő, az erőt adó, az, ami a rettenetet is úgy tudja közvetíteni, hogy abból az ellenállás néma daca születik, a cselekvővé tevő gondolat.
Hát nézzék kedves feleim nyitott szemmel és fogadják még nyitottabb szívvel ezt az anyagot, s „vigyék hírét az igazaknak”, azoknak, akiknek köszönhetően újabb pogácsát tarisznyálhatnak a többi hamuban sült mellé oda, a lélek mélyére, fogyhatatlan táplálékul.
Fotó: Tarisznyás Márton Múzeum
