Apaként a szülőszobában

Szülés – apai szemmel

      Úgy érzem, eleget halogattam, eleget vártam arra, hogy leülepedjen a lelkemben felkavart por, és most már biztosabb lehetek abban, hogy nem a pillanat hevében cselekszek, hanem higgadtan, lecsendesedve, gyermekem mosolyában gyönyörködve. Hogy meg kell tennem ezt, már akkor éreztem, mikor megtörtént az, amiről beszélni szeretnék. Mint tették azt sokszor sokan, én is megosztom tapasztalataimat, abban a reményben, hogy ez a törekvésem eléri a célját, bármi is legyen az.

      Megkérem a kedves olvasót, hogy a teljesség igénye nélkül fogjon neki olvasni, hiszen sok minden ki fog maradni, ami bizony sokat számítana az egésznek a megértésében, hogy azokról a dolgokról ne is beszéljek, amiket még jómagam sem vettem észre, merthogy ki az közülünk, aki mindent lát?! Ezért engedjék meg, hogy előre bocsánatot kérjek minden vétekért, hibáért, amit elkövetek, miközben megteszem azt, amire meghívást éreztem. Mire ez a nagy felhajtás? – kérdezhetik, és bevallom, én is furán nézem, hogy még nem írtam semmit arról, ami ennek az egésznek a témája lenne, de értsék meg, hogy ezt a felvezetést nagyon fontosnak érzem.

      Na, de ugorjunk bele! Délelőttje volt annak a szombatnak, amit keresztény testvéreim „nagy”-nak neveznek, mert ez az a nap, amikor megváltó Krisztusunk nagypénteki halála után, meghitt lélekben arra várakozunk, hogy húsvét vasárnapján megmutassa nekünk Jézus, hogy számára a halál sem akadály, hanem éppen eszköze annak a célnak, amiért eljött közénk. Egyszerűbben fogalmazva, a 2015-ös év, április negyedike volt, és kedves feleségemmel otthon voltunk, egy kissé álmatlan éjszaka után. Én csak éjjel három felé keltem fel, mikor már nem bírtam nyugton aludni a feleségem fel-alá járkálása miatt. Ő már előző napokban érezte, hogy közeleg az idő, de péntek este már határozottan erősödtek a fájdalmak, és kezdtek egyfajta rendszerességet mutatni. Igen, jól sejted, ha arra gondolsz, hogy első gyermekünk születése volt a láthatáron. Mosolyogva öleltük át a fájdalmakat, kellemesen hátradőlve, nyugtató zenét hallgatva, és Noll Andrea Nandu könyvéből olvasva, amiben nagyon hatékony tanácsokat találtunk. Meglepődtem, mikor láttam a feleségem hasán, hogy milyen csodálatosan meg lett teremtve a női test, hiszen anélkül, hogy erőlködött volna, a méh felső fala erőteljesen összehúzódott, így láthattam az ott lakó gyermek kicsi testét, amint kidomborodott. Aztán elmúlt az összehúzódás, és akkor pihentünk, szépen hátradőlve. Jött az újabb összehúzódás, amire szépen megtaláltuk a legjobb levezetési módozatot, finom, táncszerű csípőkörzéssel, a széken ülve.

      Szóval, minden rendben volt, csak az összehúzódások lettek egyre gyakoribbak, hogy már-már rendszeresen, öt percenként jöttek, és olyan 40 másodpercig tartottak. A feleségem fájdalmat élt meg ekkor, de nem szenvedett.Tudatosan követte, amint a magzat egyre lejjebb csúszik, hogy aztán megérkezzen abba a világba, ahova már kilenc hónapja készülődik. Telt az idő, és már szinte dél volt, amikor úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk, de ott és akkor, ez tűnt a legjobb választásnak, hiszen arra gondoltunk, hogy bemegyünk az alig öt percre levő szülészetre, és majd ott folytatjuk a vajúdást. Elő volt készítve minden, amire a kórházban szükség lehet, felöltöztünk, és elindultunk.

      Már útközben érezte a feleségem, hogy leálltak az összehúzódások, vagyis nem jöttek a fájdalmak oly rendszeresen, ahogy az otthoni békében. A kórház kapujában megértően a sürgősség bejáratához tessékeltek, mondván, hogy ott kell majd bejelentkezni az intézménybe. Gond nélkül mentünk fel, de amint beléptünk az ajtón, és azzal a nagy összevisszasággal találkoztunk, ami ott fogadott, a sok idegen és sötét arc, rögtön arra késztetett, hogy továbbálljunk, így hát beléptünk a folyosóra. Ott ruhatárast kerestünk, akit elég hamar meg is találtunk, majd továbbmentünk a felvonó felé, hogy minél hamarabb feljussunk a negyedik emelten levő szülészetre. Odafent csend volt és nyugalom, ami határozottan jobb érzéssel töltött el, mint a lenti állapotok. A feleségemnek még mindig nem jöttek az összehúzódások, de olvastuk, ezért tudtuk, hogy ez természetes reakciója a női testnek.Ha nem érzi alkalmasnak a körülményeket, a test nem tesz további lépéseket a szülés lebonyolódása felé. Eközben nem nagyon volt idő lenyugodni, hogy a feleségem felvehesse a kapcsolatot a testével és a gyerekkel, mert egyik feladat jött a másik után. Ahogy bementünk a szülészosztályra rögtön jöttek az adminisztratív elvárásoknak megfelelő intézkedések, többek között az is, hogy nekem szerezni kellett valami megfelelő öltözetet, hiszen oda nem lehet bemenni csak úgy, abban az öltözetben, amiben jöttem. Megoldódott ez is, viszonylag zökkenőmentesen, és máris bent voltunk a vajúdó teremben, ahol az ügyeletes hölgyek mosolyogva fogadtak bennünket. A doktornő, aki éppen szolgálatban volt már egy ideje, ezért látszottak a fáradtság jelei arcán, be is jött, és megkérdezte, hogy akarjuk-e, hogy jelen legyen a szülés alatt? Egymásra néztünk feleségemmel, és egyértelműen adódott a válasz, hogy „Igen”. Emlékszek arra, hogy kellemetlen volt azzal találkozni, hogy egy csomó kérdést tettek fel a feleségemnek, és a válaszokat egy adatlapra, úgynevezett fisára vezetik, miközben az lett volna a fontosabb, hogy az asszony megint felvegye a kapcsolatot azzal a folyamattal, ami a testében éppen lezajlani készülődött. Igyekeztünk együttműködőek lenni, de én személy szerint úgy éreztem, hogy egy kicsit el vagyok veszve a nagy felfordulásban. Ahogy meglett a sok válasz a sok kérdésre, jött a következő lépés, hogy a doktornő megnézze közelebbről a tágulás mértékét. Fel is ült a feleségem a szülőágyra, vagy „kecskére”, ahogy azt hagyományosan nevezik, és a doktornő felnyúlt, ami ott és akkor, határozottan nem esett jól a feleségemnek. Na, de nem baj. Csak egy újabb ingert kapott a teste kintről, hogy bajok vannak, jobb lesz kicsit visszafogni a nagy ellazulást. Az még mondjuk elment volna, hogy felnyúlnak egy ilyen kényes pillanatban, de az, ami ezután következett, az már pofoncsapás volt, magas fokon.

      Én ott álltam a feleségem fejénél, és néztem, amint a doktornő matat odalent. Másik két nő is jelen volt, gondolom a szülésznő és a segéd, vagy nővér, bármi is legyen a hivatalos megnevezés. Mondta a doktornő, hogy rendben van, már 7 centis a tágulás, ami jó jel, de miközben ezt fordítom a feleségemnek, aki nem érti a román nyelvet, amin a doktornő beszélt hozzá, mert magyarországi, egyszer csak azt veszem észre, hogy a doktornő kezében megjelenik egy fémkampó, amivel rögtön valami intézkedést hajtott végre a szülni akaró feleségemen. Rögtön egy fájdalomérzésről számolt be a feleségem, amit egy nagyon kellemetlen érzés követett, amint kifolyt a magzatvíz, egy kis vérrel tarkítva. Hirtelen meg is kérdeztem az egyik nőt, hogy most mi történt, mire ő elmagyarázta, hogy ez szokott történni ilyenkor: burkot fakaszt a doktornő. Kérdem tőle, hogy ezt nem kellett volna előbb közölje, megkérdezze, hogy akarjuk-e vagy sem, de azt mondta a szülésznő, hogy ez itt az eljárás, amit be szoktak tartani, és ezt meg kellett volna beszélni a doktornővel, hogy mi hogy akarjuk. Ezzel minden el lett rontva. A doktornő, mint aki jól végezte dolgát, otthagyott bennünket, miközben a feleségem valahogy felocsúdott a hirtelen változásból, és felállt nehezen a kecskéről. Már nem tudott rendesen mozogni, közlekedni, mert csepegett a lába közül a magzatvíz, amit gondosan igyekeztek feltörölni, felitatni az ügyeletesek.

      Hiába ment már a háttérben ugyanaz a nyugtató zene, ami az otthoni vajúdást megkönnyítette, mert gyökerében meg lett fojtva, ki lett irtva feleségem lelkéből a csend és a nyugalom. Az ügyeletesek jólélekkel, mosollyal teli hangulatban cseverésztek tovább, és közben ránk is figyeltek, amikor kellett. Újra meg újra meg kellett nézni a gyermek szívhangját, ezért odacsavarták azt a tépőzáros valamit a feleségem hasára, akinek feküdni kellett az ágyban, ami egyáltalán nem esett jól neki. Egy adott ponton kérdeztem a feleségem, hogy nem zavarja őt az ügyeletesek jelenléte, de ő már azt sem tudta, hogy hányadán áll, mert azok a fájdalmak, amik a burokfakasztás után jöttek, már teljesen másak voltak, mint azok, melyeket korábban megélt. Itt már szenvedés lett a fájdalomból. Később mesélte el a feleségem, hogy a magzatvíz lefolyása után, egy betegség-érzés töltötte őt el a születni akaró magzat tájékán. Azt érezte, hogy valami nincs rendben, és mindeközben olyan fájdalmak jöttek, amikkel nem tudott mit kezdeni. Próbálta megtalálni a megfelelő pozíciót, de sehogy sem volt jó. Nem tudta megint felvenni a kapcsolatot azzal, ami benne történt, vele történt, csak ott volt, kiszolgáltatottan, erőtlenül. Eközben, bizonyos időközönként kézzel igyekezték tágítani a nyílást, ha már magától nem akart tágulni. Ez egy cseppet sem esett jól neki. Arra gondoltam utólag, hogy miért is csinálunk olyan nagy dolgot abból, ha megerőszakolnak egy nőt bizonyos férfiak, amikor épp a kórházban gyalázzák meg az új élet kapuját ilyen mértékben?! Buta gondolat, igaz? Bocsánat…

      Már három óra felé lehetett, amikor könyörgött, hogy szüntessék meg valahogy azt a fájdalmat, mert nem bírja tovább. Mondták az ügyeletesek, hogy nem szabad ilyenkor fájdalomcsillapítót adni, és amikor császármetszésért könyörgött feleségem, akkor folyton eltanácsolták őt ettől, mondván, hogy ebben a szakaszban sok nő kéri ezt a fájdalom miatt, de minden rendben lesz. Őket az érdekelte, hogy van-e székelési inger, de az nem volt. Kicsit később derült ki, hogy nincs altatóorvos jelenleg a kórházban, ezért kivitelezhetetlen a császármetszés, tehát úgy ahogy, de anélkül kell megszülni a kicsikét. Így most már érthetőbb volt, hogy miért próbáltak lebeszélni a császármetszésről. Közben a kicsi szívhangja kezdett csökkeni, ami aggódásra adott okot, illetve egyre inkább felhatalmazta az illetékeseket arra, hogy újabb kötelező lépéseket tegyenek. Amit nagyon javasoltak, az az oxitocin volt, de a feleségem visszautasította többször is. Sehogy sem adták fel, folyton azt akarták beadni, amit végül, tehetetlenségében, a feleségem elfogadott. Jött tehát az oxitocin is a perfúzióba, hogy erősödjenek a fájdalmak az összehúzódásokkal, de valahogy az sem volt elég. Folyton várták a tolófájásokat, ami a székelési ingerrel jár, de nem jött, ezért arra biztatták a feleségemet, hogy nyomjon erőteljesen.

      Itt meg kell említenem azt az információt, ami csak utólag derült ki, hogy a kicsike, a sok piszkálás következtében, egyértelmű védekező pozíciót vett fel, kis kezét odatéve fejéhez. Ennek következtében lett sokkal fájdalmasabb az asszonynak az egész, mert a kicsi, könyökével végigszakította a szülőcsatornát, amikor végül erőszakkal kinyomták belőle. Nem tudtam hazudni magamnak, mert számomra egyértelmű volt, hogy a sok odamatató intézkedés hatására lett ilyen komplikált a szülés. Az orvosnő ezt utólag azzal intézte el, hogy a feleségem nyálkahártyája, hámszövete ilyen természetű, merev és gyenge, tehát így is, úgy is nehéz lett volna a szülés. Valami nagyon el van szúrva valahol, hiszen épp azok, akik szakemberként vállalnak felelősséget kényes helyzetekben, nem azon vannak, hogy az egész embert kezeljék, hanem csupán a testével vannak elfoglalva, mint a mészáros a mészárszéken.

      Végül az történt, hogy felkerült a kecskére a szülőteremben, ahol a doktornő fentről nyomta a gyereket ki a felségem hasából, miközben lent a szülésznő feszítette a kezével a nyílást, hogy tudjon jönni kifele a gyerek feje. Ez nem tartott sokat, kinyomták a kicsi Annát a feleségemből, nagy fájdalmak közepette. Egy adott ponton persze vágtak is, hogy minél könnyebb legyen, ha már olyan gyorsan és hirtelen kell kijönni a gyereknek, de sajnos nem volt elég a vágás, mert tovább ment a szakadás. Mivel megbeszéltük ezt korábban a feleségemmel, megkértem a doktornőt, hogy tegye a gyereket a felségem hasára, hogy kerüljön testi kapcsolatba az anyjával, akinek a hasában ennyi ideig készült erre az életre. Milyen szép lett volna, ha tovább tudott volna maradni a kicsike, mint pár pillanat, miközben máris azon volt, hogy befalja az asszony mellét, mert működött a szopásreflex, de nem lehetett, mert nagy volt a vérvesztés, hamar kellett műteni a feleségemet. A placenta sem születhetett meg, hanem hamar ki kellett bányászni, hogy kezdődjék a műtét, ami több mint egy órát tartott, miközben a gyereket átvitték a másik részlegre, ahol megtették a szükséges lépéseket. A feleségem elmesélte, mert én már nem lehettem ott – mit is tehettem volna –, hogy mindent érzett műtét közben, és sokkal fájdalmasabb volt, mint maga a szülés. Nem volt érzéstelenítve… Én kintről, a folyosóról hallgattam feleségem elhaló, fájdalmas sikolyát, és próbáltam kezdeni valamit azokkal a romboló energiákkal, amik felszínre törtek a kiszolgáltatott tehetetlenségérzésnek köszönhetően. Szerencse, hogy csak a fal kapott egy-két ütést…

      Aztán bementem inkább a kicsikéhez. Dúdoltam neki azt a dalt, amit többször is énekeltem, mikor még édesanyja hasában volt, miközben könnyek ömlöttek szememből. Sok fájdalom gyűlt össze azokban a könnyekben. Majd visszamentem a vajúdó szobába, ami szomszédos volt a szülőteremmel, ahol a feleségem feküdt a szülőágyon. Mivel levettem az orvosi ruhát magamról, mert zavart, rám szólt az egyik nővér, hogy nem szabad idebent lennem ebben az öltözetben. Én nem láttam olyan nagy problémának ezt, de ha az is lett volna, valahogy szebben is megkérhetett volna arra, hogy öltözzek át, nem pedig azon az autoriter, parancsoló hangon. Főleg arra való tekintettel, hogy milyen lelkiállapotban voltam akkor. Na, de nem hagytam a fellobbanó tüzet megmutatkozni, hanem egy mély lélegzetvétel után felálltam, kimentem, s megint felvettem a megfelelő öltözetet.

      Ami még érdekes volt, hogy estefelé jött egy másik nő szülni, ezért a szülőszobában fekvő feleségemet, aki sok vért veszített, hirtelen ki kellett vinni a vajúdó szobában levő ágyba. Ezért felállították őt a segítségemmel, de csak pár lépést tudott megtenni, hiszen a vérveszteség miatt, szinte törvényszerű volt, hogy el kell ájulnia. Kezeimbe esett, de csak pár másodpercig volt tudatlan állapotban, hiszen hamar leengedtem a fejét a nővérek kérésére, akik felemelték a lábát, hogy vér áramoljon a fejébe. Rögtön ki is nyitotta szemeit, és kómás mosollyal nézett rám. Valamilyen látomásai voltak, ahogy ezt utólag elmesélte. Lehet, hogy jobb lett volna hordágyon vinni át a másik terembe, és akkor talán nem ájul el.

      Ha nem tudnám, hogy ez az egész másképp is alakulhatott volna, akkor nem zavarna annyira mindaz, ami történt, de tudom, hogy tönkre lett téve a szép első-szülés lehetősége. Ezt tették azok az embertelennek mondható előírások, melyek egyáltalán nincsenek tekintettel a női lélekre, a nőre, aki arra készül, hogy megélje életének egyik legmeghatározóbb élményét: az első szülést. Sok nőtől hallottam, hogy az ilyen kellemetlen élmény volt az oka annak, hogy nem vállaltak több gyermeket, és akkor csodálkozunk, hogy nem szaporodik nemzetünk… Az egyik alaplépés, a szülés csodás élménnyé varázslása kellene legyen, és akkor látnánk, amint a nők örömmel vállalnak még több gyermeket. Jelenleg, a rendszer nem nagyon van tekintettel arra, hogy mi is lenne a legjobb, hanem sokkal inkább arra van berendezkedve, hogy a lehetséges bajokat, gondokat megoldja, ahelyett, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy azok a bajok ne is jelentkezzenek.

      Az emberi test mindennel el van látva ahhoz, hogy kezelje az adódó problémákat, és csak akkor kellene közbeszólni nekünk, amikor már a szükség nagyon megkívánja. Főként egy női testet kell békén hagyni, különösképpen a szülés közben. Inkább a lelkére kell figyelni, és segíteni őt abban, hogy ne féljen, ne görcsöljön, hanem bízzon testében, ami elvégzi a dolgát, amire teremtetett. Aztán, ha látja az ember, hogy vészhelyzet van, akkor van csak létjogosultsága a szakértői kezek beavatkozásának. Addig minden ilyen beavatkozás sokkal inkább kárt okoz, mintsem segítene. A szomorú az egészben az, hogy az emberek többsége úgy kezeli az ilyen történéseket, hogy „örvendjünk annak, hogy mindenki egészséges, s hogy nem lettek nagyobb bajok, mert a műtét jól sikerült hála Istennek, és persze az orvosnőnek. Túl kell tegye az ember magát az ilyen szenvedéseken, s aztán minden szép lesz”. Ez sajnos nem igaz, még ha ezt is mondják. Mindennek, ami történik ezekben a helyzetekben, valamilyen szinten maradandó következménye lesz az összes érintett személy életében. Soha nem lesz már olyan, mint azelőtt, és ez így van rendjén.

      Igen, így történt az apás szülés, aminek a feleségem örvendett, mert legalább ott voltam egy biztonságot nyújtó tényezőként, azokban a feszült helyzetekben. És készítettem egy pár fotót is, aminek köszönhetően határozottan tudtam, hogy a gyermekünk nem akkor született, amit a kis papírjára írtak, hanem sokkal korábban. Így tudom, hogy kislányom nem negyed ötkor született, hanem délután négy óra tájt jött ki ebbe a világba.

      Végezetül, szeretném kihangsúlyozni, hogy nem célom a hibáztatás. Sokkal inkább arra törekszek, mint mindig, hogy minél jobban megértsem azt, hogy mi miért van úgy, ahogy épp van. Ez esetben pedig kiélezetten fontos számomra megérteni, hogy mi is zajlott le, hiszen a gyermekem életének kezdeteiről van szó. Szóval, senki sem hibás semmiért, hanem minden döntésnek, lépésnek megvan a törvényszerű következménye, és ez a következmény-láncolat áll minden jövőnek a hátterében, múltként. Tehát bocsánatot kérek mindenkitől, aki sértve érzi magát, de semmi ilyen célom nem volt. Az egyetlen célom az, hogy mindenki lássa egyre jobban azt, amit nekem is sikerült valamennyire megértenem. De az is lehet, hogy tévedek… Isten tudja!

György László