Teszik-e a dolgukat a bíróságok?

Ha a kisebbségi nyelvek használata szempontjából nézzük, akkor kétféle intézmény létezik Romániában. Vannak azok, amelyek azokat a jogokat gyakorlatba kell ültessék, illetve azok, amelyek közbe kell lépjenek akkor, ha az első csoportba tartozó valamelyik intézmény nem teszi a dolgát. Ez utóbbiak a bíróságok, melyek szerepe éppen ezért kiemelt. Éppen ezért fontos kérdés az, hogy teszik-e megfelelően a dolgukat. Erről kinek-kinek meglehet a maga véleménye, mi a magunkét annak alapján alakítjuk ki, hogy mit tapasztalunk a gyakorlatban. Nézzünk tehát két friss konkrét esetet:

1. 2020-ban indult egy ilyen ügy azzal, hogy egy magát jogvédőnek hazudó román egyesület panaszt tett a Diszkriminációellenes Tanácsnál azért, mert a csomafalvi önkormányzat kiadott egy magyar nyelvű helyi lapot. S ugyan ez minden csak nem diszkrimináció (azt támasztja alá számos hazai jogszabály meg az ország által ratifikált nemzetközi egyezmény), a Tanács büntetést rótt ki az önkormányzatra. Az természetesen bíróságon támadta meg azt a határozatot, ellenben jogerősen elvesztette a pert, a Legfelső Bíróság megerősítette a Tanács határozatát. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az önkormányzat szorzott-osztott, majd arra jutott, hogy túl nagy áldozat volna minden egyes lapszámot lefordítani románra is (arról nem beszélve, hogy felesleges, mert a helyi lakosság részéről erre semmiféle igény nem volt), így a lap megjelentetésének a beszüntetéséről döntött.
Látva ezt helyi lakosok szép nagy csoportja (köztük olyanok, akik a lapban közölni szoktak) panaszt tett az Emberi Jogok Európai Bíróságán, mondván, hogy diszkriminációt szenvedtek el (mert bármelyik önkormányzat kiadhat román nyelvű lapot, azt nem kötelezi senki, hogy valamilyen más nyelvre is lefordítsa), illetve hogy sérült a szólásszabadsághoz való joguk (ami – jó tudni – két dolgot jelent, az információk megosztásához illetve az azokhoz való hozzáférés jogát). A panaszukban jelezték, hogy ők maguk nem voltak részesei az egész eljárásnak, akkor értesültek róla, amikor azzal szembesültek, hogy a lap immár nem jelenik meg, így a hazai bíróságokon nem tudták kifejteni az érveiket, de ez annyiban nem is releváns, hogy a jogsértés attól kezdve áll fenn, hogy a jogerős ítélet nyomán az önkormányzat beszüntette a lap kiadását. Ennek ellenére a strasbourgi bíróság érdemben nem vizsgálta meg a panaszukat, arra hivatkozva, hogy nem merítették ki a jogorvoslat lehetőségét a hazai bíróságokon.
Tekintettel arra, hogy a Bíróság érdemi döntést nem hozott (tehát nem mondta ki, hogy jogszerű-e az ODT határozata), a panaszosok arra jutottak, hogy ilyen könnyen nem adják fel, s közülük ketten (mindketten választott önkormányzati képviselők, tehát nem egyszerű magánemberek) bíróságon támadták meg az ODT határozatát, mondván, hogy annak az volt a hatása, hogy diszkriminációt szenvedtek el (ugyanis fontos tudni, hogy a jogszabály szerint függetlenül attól, hogy az előző eljárásban kik voltak az érintette felek, illetve hogy milyen meggondolásból/okból/célból született az ODT vitatott határozata, az diszkriminatívnak tekinthető azért, mert olyan hatással volt többek közt olyan személyekre, akik nem voltak érintettek az eredeti eljárásban).
Az általános szabály az, hogy ha valaki egy irat érvénytelenítését kéri a bíróságtól, az bélyegilletéket kell fizessen. Ezzel szemben a speciális szabály az, hogy ha a per tárgya diszkrimináció, akkor az illetékmentes, éppen ezért a két panaszos úgy tette le a keresetet, hogy nem fizetett bélyegilletéket. Rövid idő múlva azonban érkezett a bélyegilleték befizetésére vonatkozó felszólítás, ők pedig – hogy azon ne múljon – nem vitatkoztak, hanem kifizették az általános szabály szerinti bélyegilletéket. Tették ezt úgy, hogy összeadták a pénzt és egyikük befizette, mert a szabály az, hogy ha több felperes van, akkor a bélyegilletéket közösen kell megfizessék (vagyis nem annyiszor, ahány felperes van).
Aztán eljött a tárgyalás napja, s megszületett az ítélet: azt a panaszost, aki nem fizetett bélyegilletéket kizárták a perből (arra való hivatkozással), a másik esetében pedig megállapították, hogy nincs meg szükséges személyes érdekeltsége, ezért a panasz érdemi megvizsgálása nélkül érvénytelenítették a keresetét. Tették ezt olyan körülmények között, hogy a keresetben jelezte, hogy nem csak hogy abból szokott tájékozódni, de ő maga is írni szokott a lapba!

2. A mási ügy 2021-ben kezdődött, amikor petíciót intéztünk Kolozsvár polgármesteréhez és önkormányzatához, azt kérve, hogy biztosítsák a magyar nyelv használatát szóban és írásban a város közintézményeiben. Tettük ezt azért, mert létezett az a precedens, hogy a bíróság arra kötelezte a polgármestert, hogy a város bejáratainál levő táblákra írja ki magyarul is a város nevét, tehát nem csak az érvényes jogszabályokra hivatkozhattunk, hanem arra a precedensre is. (Nem mellékesen nem értettük, hogy abban a perben a felperesek miért csak annyit kértek, de azon már változtatni utólag nem lehet, az egyetlen rendelkezésre álló lehetőség az volt, hogy elindítani egy új eljárás.)
A kérésünket azzal utasították el, hogy időközben a magyarság részaránya 20% alá esett Kolozsváron, s tették ezt annak ellenére, hogy már a másik per idején is az volt a helyzet, illetve hogy a Közigazgatási Törvény tételesen kimondta, hogy a nyelvi jogok ilyen esetben érvényben maradnak. Kénytelenek voltunk tehát a bírósághoz fordulni, s mint a dátumokból is látszik, végigvinni egy meglehetősen hosszas pert. Ami azzal kezdődött, hogy az alapfokon eljáró bírónak nem sikerült se elsőre se másodikra megérteni, hogy mit is akarunk, újabb és újabb tárgyalások teltek el azzal, hogy magyaráztuk neki a nyilvánvalót, ő meg nem értette, s azzal halasztott, hogy tegyünk le kiegészítést a keresethez, amiben pontosítjuk a per tárgyát. Aztán folytatódott azzal, hogy mikor végre megértette, akkor úgy döntött, hogy nincs személyes érdekeltségünk a perben, ezért érdemi vizsgálat nélkül utasította el a keresetet. Azt megfellebbeztük, másodfokon a Táblabíróság azt állapította meg, hogy de biza van (elvégre ott van az alapító okiratunkban, hogy a nyelvi jogok betartatásáért is tevékenykedünk, ha kell pereket is indítva), így az ügy visszakerült ismét a törvényszékre, hogy második nekifutásra a bíró igazat adjon az alpereseknek abban, hogy a kérésünk megalapozatlan, mert a magyarság részaránya már kisebb mint 20% Kolozsváron. Ez ellen ismét fellebbeztünk, hivatkozva nemzetközi egyezményekre, az Alkotmányra és a Közigazgatási Törvénykönyvre (amelyek mind nekünk adnak igazat), de eredménytelenül, tegnap megszületett a jogerős ítélet, miszerint a fellebbezésünk megalapozatlan, ezért elutasítják.

Ezek két eset alapján már adható egy válasz a bevezetőben felvetett kérdésre, vagyis arra, hogy teszik-e a dolgukat a bíróságok amikor a téma a magyar nyelv használata a közintézményekben.

1. ügy
2. ügy

Árus Zsolt