Mindennek van határa. Vagy mégsem?

A romániai igazságszolgáltatás dicsőnek nem mondható ténykedéséről már nem egyszer szóltam, itt egy újabb történet.

Tavaly január nyolcadikán postáztam egy panaszt a csíkszeredai ügyészségre, amiben azt tettem szóvá, hogy megyénk prefektusa hivatali visszaélést követett el, amikor évek múltán sem hajtott végre egy jogerős bírói ítéletet. Az akár szokványosnak is nevezhető, hogy az ügy kivizsgálása rendesen elhúzódott, több mint másfél év után kaptam kézhez az ügyészség végzését. Sőt, még az se lepett meg olyan nagyon (habár reméltem, hogy egyszer csak szembesülök egy kivétellel), hogy abban az áll, hogy a panaszt megalapozatlannak találták és ejtették. Ezt természetesen megfellebbeztem a főügyésznél, majd az újabb elutasítás után az illetékes csíkszeredai bíróságon.

Ezek lennének az előzmények, mert most erről a bírósági szakaszról szeretnék röviden beszámolni. A keresetet augusztus 21.-én iktatták, s a Büntető Perrendtartási Törvénykönyv 341. cikkelye értelmében elvileg még aznap át kellett adják a bírónak, akinek az a dolga, hogy kitűzi a tárgyalás napját, s erről értesíti a feleket is meg az ügyészséget is. Az ügyészség kötelessége pedig az – lásd a cikkely 3. bekezdését -, hogy az értesítés kézhezvételétől számított három napon belül továbbítsa az ügy iratcsomóját a bírónak.

S akkor most számoljunk egy kicsit. Az ügyészség is meg a bíróság is Csíkszeredában van. A távolság a kettő közt gyalog is igen kicsi, de tegyük fel, hogy postán kommunikálnak, hogy annak nyoma maradjon. Ismerve a román postát, tegyük fel, hogy egy levél helyben öt munkanap, vagyis egy hét alatt jut el feladótól a címzetthez. Tudva azt, hogy az idézést számomra augusztus 28-án állították ki, s hogy aznap kellett elküldjék a levelet az ügyészségnek is, legkésőbb szeptember 15-én meg kellett volna érkezzen a bíróságra az ügy iratcsomója az ügyészségről. De nem érkezett. Ezt onnan tudom, hogy az október elsejei tárgyaláson azzal szembesültem, hogy iratcsomó sehol. A bírónő pedig angyali ártatlansággal közölte, hogy sajnos halasztani kell, mert még nem érkezett meg az ügyészségről az iratcsomó, így nem lehet tárgyalni az ügyet. Hogy ez két héten keresztül nem tűnt fel neki és nem sürgette az ügyészséget, az – hogy is mondjam – teljesen természetes. Ugyanis – mint köztudott – az igazság istennőjének a szeme be van kötve, így nem láthatta azt sem, hogy nem érkezett küldemény az ügyészségről. Meg különben is, ő egy gyakornok bíró, a kellő tapasztalat nélkül. De sebaj – mondta -, majd átiratban kérni fogják az ügyészséget, hogy legyenek már olyan kedvesek és küldjék át azt a fránya iratcsomót. S ezzel halasztott október 29-re. Azaz mára. Amikor újra beutaztam Csíkszeredába, s megelégedéssel állapíthattam meg, hogy az iratcsomó ott tornyosodik a jegyző asztalán. Meg is örvendtem, s lelkesen foglaltam össze magamban, hogy miképpen fogok érvelni a tárgyalás során. Én naiv! Ugyanis érkezik a bírónő, veszi elsőként az én ügyemet, s széles mosoly kíséretében közli velem, hogy van itt egy kis gond, mert ő gyakornok bíró, s ilyen büntető ügyeket nem jogosult tárgyalni! Mit mondhatnék? Be kell valljam férfiasan, hogy a pofátlanságnak ez a szintje már engem is meglepett. Nem másért, de ha valakinek ilyen vastag a bőr az arcán, az hogy a csodába tud mosolyogni?

Nem mondom, közhelyszámba megy, hogy a bíróságokon az időhúzást mesteri szinten művelik, de ilyen nyilvánvaló és arcátlan módon azért nem minden nap! Mert az ember joggal kérdezi, hogy mikor sorshúzással eldöntik, hogy valamely ügy melyik bíróhoz kerül, akkor mi a csodáért nem csak azok közül sorsolnak, akik jogosultak is az adott ügyet elbírálni? S ha meg nem így tesznek, akkor a kijelölt bíró miért nem szólt már augusztus 22-én, hogy bocsánat, de én nem vállalhatom ezt? Vagy miért nem mondta el bár az első tárgyalás alkalmával? Költői kérdések, nyilván.

S hogy ne legyen kétséges, hogy ez az egész arra megy ki hogy szívassanak, immár azt is lehet tudni, hogy mikor lesz a következő tárgyalás: három hónap múlva! Aki nem hiszi, nézze meg itt.

Árus Zsolt