Kedd volt, egy átlagosnak nem mondható, de annál inkább egyhangú nyár eleji kedd. Ami „izgalmassá” tette a napot, az a két órán át írandó román dolgozat. Őszintén?

Engem nem dobott fel!

Legszívesebben a pokolba kívántam volna a KEDDET, úgy ahogy volt! Nem beszélve arról a „kedves” késő hajnali hatkor kelésről… és a héttől nyolcig tartó matekóráról… Hogy haza akartam menni? Hát, persze! Nem kellett volna kétszer mondani. De amúgy is, csak kedd, és én mit akarok? Most kezdődött a hét, nemrég, tegnap, pontosabban éjfél után.

Első szünetben mindenki a táskás szemeit erőltetve követte a füzetben a furcsa ékezetekkel ellátott, szavakból összetevődött mondatokat. Volt értelme? Nem hiszem. Be sem csengettek, a tanár úr, hóna alatt a naplóval és huszonnyolc fehér lappal érkezett meg. Írtuk a dolgozatot. Az írószerek sercegése uralta az egész osztályt. Két óra múltával a csengő jelezte a második óra végét is. A folyosót ellepte a letört nyolcadikosok hada. De volt köztünk egy, akinek mindig minden jól sikerült, panaszai ellenére is. Őt soha nem értettem meg, bármennyire is akartam. Miért van az, hogy különbnek érzi magát? Éreztem beképzeltségét… De mindig azzal vigasztaltam magam, hogy az iskolában szerzett jegyek nem tükrözik az ember igazi tudását. Ettől máris jobb kedvem lett…

Szünetben egy hatodikos mindenhová követett. Érdekesnek találtam a helyzetet. A főlépcsőn lesiettem a földszintre, majd fel a harmadikra. Jött utánam. Lassan a hátsó lépcső felé osontam, hogy hátha sikerül leráznom őt. De kitolt velem, és a második sor lépcső pihenőjén várt rám. Elnevettem magam. Ő pedig elmesélte, hogy azért követett, mert az osztályfőnököm küldte, hogy még ebben a szünetben keressem meg. Kerestem volna, csak már becsengettek, és várnunk kellett a tanárnőnket magyarórára. Kettős sorba álltunk nagy nehezen. Mert azért be kell vallani, fáradtak voltunk, egytől egyig, kivéve őt, aki mindig kivétel…

Magyarórán elgondolkodtam, hogy miért hívathatott az oszi… Pont engem? Hát, ott van ő, aki a megtestesült tökéletesség… Vártam a csengő hangját. Olyan lassan teltek a percek, akkor, amikor a leggyorsabban kellene… Nehezen is, de eltelt az ötven perc. Siettem a tanári elé. Vártam. Éreztem a frissen főzött kávé kiszűrődő illatát az ajtórésen. És végre! Megérte várni, jött az osztályfőnököm. Elkezdett beszélgetni velem a közösségek fontosságáról, a rendezvényekről, az összetartásról. Körülbelül egy kettes fokozatú idegbombát éreztem. Megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mi az Ifitéka? Egy bizonytalan, de inkább kíváncsi igennel feleltem. Mesélt nekem róla, elmagyarázta, arról lenne szó, hogy most adódik egy visszautasíthatatlan ajánlat és döntenem kell, hogy szeretnék tagja lenni vagy nem? Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy miért ne? Nem mindig adódik egy ilyen alkalom. És végül, még jó is kisülhet belőle.

Megváltozott a véleményem a KEDDRŐL. Akkor délután kísérő tanárnőmmel ellátogattunk az Ifitéka irodájába. Új hely… új emberek… senkit nem ismerek… mi lesz? Féltem? Nem. Ez valami más volt. Hogy mi? Nem tudom. Beléptem az ajtón, kéttucatnyi ismeretlen ember tekintete szegeződött rám. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Vajon tényleg jó helyre jöttünk? Valahogy másképpen képzeltem el, de végül is, így is jó. Egy sötétbarna kanapén foglaltunk helyet. Kedvesen üdvözöltek, és rövid bemutatkozás után betekintést nyertem egy keddi gyűlésbe. Szó került különböző rendezvényekről, köztük az Ifinapokról is. Felkeltették érdeklődésemet a témák.

Attól a héttől kezdve elkezdtem „rendszeresen” gyűlésekre járni. Idő közben két kedves évfolyamtársam is csatlakozott hozzám. A rettegett nyolcadik végi vizsgák után, csütörtök keddet követett, kedd pedig csütörtököt. És jól teltek azok az órák… Vannak, akikkel jókat beszélgethetek, akikkel viccelődni lehet, akik megértenek és folytathatnám…

Azóta a mindennapjaim másképp telnek. Most nem kívánom a keddet a pokolba és a csütörtököt még úgy sem. Leírhatatlan érzés, amikor tartozik az ember valahová. Ahol bárki szívesen meghallgatja, legyen szó bármiről.

Biztosra tudom, hogy ezt a döntést nem fogom megbánni…

Gondolatait megosztotta: Dezső Renáta