147 évvel ezelőtt volt először dokumentált szöcskejárás Gyergyóvidéken

A Hargita megyében jelenleg megfigyelhető “szöcskeinvázió” nem előzmény nélküli. A fogasfarkú szöcske “tetemes számban” történő elszaporodását 1871-ben jelezték először “Ditró és Szárhegy erdélyi (csík-széki) községek határában”, ugyancsak májusban (Természettudományi Közlöny, 1872). Ez volt egyben az első dokumentált eset, amikor erről az Európa-szerte elterjedt fajról feljegyezték, hogy tömeges elszaporodásra (ún. gradációra) képes. Az 1890-es évek elején Kolozs-, Szatmár- és Csík vármegyékben, Felvidéken és Sopron környékén szaporodott fel. Kolozs megyében 1948-ban szaporodott el tömegesen, ugyanekkor Nyugat-Magyarországon is gradációja volt. Azóta a Kárpát-medencében nem dokumentálták, jelezték ennek a fajnak a tömeges megjelenését.

A fogasfarkú szöcske (Polysarcus denticauda) fajt 1825-ben írták le a tudomány számára az akkori Magyarország és Svájc területéről. Európa középső és déli részén elterjedt a Pireneusoktól az Alpok vonulatán keresztül a Balkánig.

Pete alakban telelnek át, általában március végén jelennek meg a lárvák, amelyek öt vedlés után érik el a felnőtt kort és főképpen májusban – júniusban aktívak. Hegyvidéken a fejlődés későbbre tolódhat és nyár végéig is elhúzódhat. A kifejlett egyedek hossza 24-42 mm, szárnyuk rövid, nem tudnak repülni. Többnyire zöld színűek, gradáció esetén gyakoriak a tarka, sötétebb színű egyedek.

Kétszikű növényekkel táplálkoznak, ritkán kisebb rovarokat is megesznek. Gradáció esetén előfordulhat, hogy károkat okoznak kaszálókon és legelőkön, ritkán gabonaföldeken vagy takarmányrépában, káposztában, burgonyában, lucernásban, lóherésben.

Egy nőstény fogasfarkú szöcske legfeljebb 40-60 tojást tesz le néhány milliméter mélyre a kaszálók, legelők talajába. A petéi többnyire 1-3, kivételesen akár 4-5 évig is átmeneti nyugalmi állapotban (ún. diapauzában) maradhatnak a talajban. Általában a talajban lévő peték nem egyszerre, hanem kisebb-nagyobb mennyiségben kelnek ki az egymást követő években. Bár egyértelműen nem ismert, hogy pontosan milyen környezeti tényezők váltják ki a tömeges elszaporodást, de korábbi megfigyelések szerint a peték nagy számban való kikelésének kedvez az enyhe tél, elárasztásnak kitett folyó- vagy patakpart, tavaszi szárazság. Ezen feltételek nagyobbrészt fennálltak az idei évben az enyhe télnek, a gyors hóolvadásnak és a tavaszi rekordmelegeknek köszönhetően.

Pásztormadarak Gyergyóújfalu határában. Fotó: Szabó Emerencia

Már a XIX. századi szöcskejárások idején megemlítik, hogy ezeken a területeken nagy számban jelentek meg madarak, főként seregélyek, pásztormadarak, csókák, varjak, és a legtöbb madárfajjal együtt “féktelen szöcskelakomába” kezdtek. A mostani szöcskejárásos területeket is sokfelé ellepték a madarak, közülük nagy tömegben jelentek meg Gyergyóújfalu környékén az amúgy vidékünkön ritka nyári vendégnek számító, rózsaszínes-feketés tollazatú pásztormadarak (Pastor roseus). Ez a madárfaj elsősorban sáskákkal és szöcskékkel táplálkozik, innen ered a sáskamadár népies nevük is.

dr. Máthé István (Sapientia EMTE, Csíkszereda)
Puskás Gellért (Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest)

Címfotó: dr. Máthé István

A Természettudományi Közlönyben (1872) megjelent dokumentált szöcskejárás