Lukács Gézáék kapuja egész nap tárva-nyitva.
Mindenkit szívesen látnak.

Fémforgácsoló szakon végeztem az akkori Salamon Ernő Líceumban. A gyergyószentmiklósi Csere- és Pótalkatrészgyárban dolgoztam. Aztán ott, sajnos, minden véget ért a rendszerváltás után. Nálunk családi hagyomány volt a piacolás. Édes­anyám s a nagynénéim is szívesen jár­tak a piacra azokkal a termé­nyekkel, amiket otthon a kertben termeltek, úgyhogy számomra nem volt semmi szokatlan ebben. A „fertőzést” idejében megkaptam. Ott, a piacon találkozott minden szomba­ton a család, s elkezdtük megbeszélni a lehetőségeket, hogy mit is te­gyünk. Magyarországon is megfor­dul­tunk, nem tetszett. Akkor úgy dön­töttünk, hogy itthon a saját lá­bunkra állunk. A túlélésre voltunk be­rendezkedve, aztán a nulláról in­dulva, a mezőgazdaság mellett döntöttünk. Tudás csak annyi volt, amit ellestünk mamáéktól. Tanulni kellett. Egy példát mondok: a városi könyvtár minden mezőgazdasági szakkönyvét kiolvastam két év alatt, 1995-től. Kéthetente mentem, még internet se volt, jegyzeteltem, és így tanultam. Nagy szakmai információhiány volt. Azt tudtuk, hogyha eb­ből akarunk megélni, akkor va­lamilyen szinten profibban kell dolgoznunk, olcsóbban kell előállítanunk és jó minőséget.

Kezdetben csak kimondottan a család tagjaival dolgoztunk. Most már begyűjtéskor besegítőkre is szükség van. A zöldségtermesztés? Amikor megnősültem, két sor pi­tyókám volt. Bérben. 1992–93-ban volt. Aztán kezdtünk kisebb te­rü­le­teket vásárolni, mert tudtuk, hogy anélkül nem reménykedhetünk sem­­miben. Úgy ’96, ’98-ra kezdtünk talpra állni, de akkor már folya­matosan kellett beruházzunk, ahogy területet vettünk, úgy kellett rész­let­re hitelt is felvennünk. Annyira kevés volt a megmaradt pénz, hogy éppen csak tudtunk fejleszteni. Ba­kik is becsúsztak, szakmai hiányos­ságok is jelentkeztek, szóval, nem volt rózsás. Az utolsó pár év volt olyan, hogy azt mondhatjuk: a ta­pasztalatok kezdtek beérni. Nagyon lényeges előrelépést jelentett sok munkafázis gépesítése, hiszen amit ezelőtt 10 ember kellett végezzen, most megcsinálja kettő.

Aztán nyitott szemmel kell járni a világban. Tudomásul kell venni, hogy vannak fejlett mezőgazdasági kul­túrával rendelkező országok, ahol nem volt kollektivizálás. Rend­szeresen látogattam a mezőgazda­sági kiállításokat, és rengeteget ta­nultam ott, mi több, számos ötletet is kipattantottak belőlem. Meg­láttam például egy gépet, itthon há­zilag elkészítettünk egy hasonlót, igaz, nem annyira formatervezettet, de a célnak tökéletesen megfelelőt. Nem kirándulni mentünk a kiállításokra. Ha alaposan megfigyel az em­ber valamit, akkor el is tudja ké­szíteni. Nem olyan felfüggesztéssel, nem olyan rugózással, de három éve dolgozunk vele. Nyolcezer eurós gép volt a kiállításon.

Van palántáló gépünk is, hiszen ah­hoz, hogy gépesíteni tudjuk az egész ültetési folyamatot, arra is szük­ség volt. Olyan gépet is készí­tettünk, hogy a gép elülteti a palán­tá­kat, meg is öntözi, sőt, me­net közben fel is tölti magát vízzel. Per­cenként 300 liter vízzel öntözzük a palántákat. A pontos sor­kö­zök, hogy be tudjon menni a gép, fon­tos követelmény kapáláskor. Ezzel a rendszerrel be tudtunk ül­tet­ni egy hek­tárt naponta. Pil­lanatnyilag há­rom és fél, négy hektáron terme­lünk káposztát. Azért nem mondom pontosan, mert be­szá­­mítottam a vesz­teséget is.​

Nem titok, a káposzta nem áll el míg a világ, de kicsik vagyunk ah­hoz, hogy savanyítsuk, mert akkor már megjelennek az élelmiszeripari követelmények, melyek teljesítése egyelőre túl sok a számunkra. Aztán ezzel a négy hektárral nem lehet megalapozni egy savanyítóüzemet, pályázni aligha lehet vele. Aztán a parcellák széttagoltak, egy savanyí­tó­üzemet pedig nem lehet 5–6 sor káposztával működtetni. Egy falu kellene, hogy melléálljon. Gépesí­te­ni kellene, nagy területen, 500 tonnás tételeket kellene termelni – azo­nos minőségben két-három áras parcellákról összeszedni ezt, hát, a jövő kérdése.

Családunk nyolc-, tízféle zöldséget termel, néhány fajta virágot is. Az idén a kukoricát is kipróbáltuk. El is készült a falunapokra, de nem vol­tak meg a papírformaságok, ponto­san augusztus 10-re ért be a kukorica. ötezer szemet ültettünk, pa­lán­tának azt is. Még a szakemberek is megmosolyogták, mondva, tudjuk, Géza, hogy te ügyes vagy, de ezt most már hagyjuk. Itthonról adtuk el, édes szemű, szép csövek terem­tek. Sok-sok 25 centis cső is volt. Az igazi bemutatkozás jövőre maradt.

Gazdaságilag se volt ráfizetés, még így sem, hogy a későn történt kiültetés a palántákat kicsit megviselte. Tálcás palántákat neveltünk műa­nyag­ sátorban, s azokat ültettük ki 99 százalékos eredménnyel.

A hagyma ültetéséhez vákuumos ültetőgépet készítettünk, hogy felgyorsuljon ez a művelet is. Addig kéz­zel rakosgattuk bele a magokat a tálcába, s az olyan időigényes volt, hogy muszáj volt változtatni. Akkor egy porszívóból, egy egyes fúróval plexire elkészítettünk egy ül­te­tő­gépet. Vákuumot hozunk létre, az a plexire fúrt lyukakra felszívja a ma­gokat, amiket a tálca fölé érve, a vá­kuum megszüntetésével juttatunk a helyükre. Egyszerre 230 mag esik bele a tálcába. Ilyen egyszerű. Ezzel a módszerrel körülbelül 80 árra ké­szítettünk elő palántát. Pon­to­sab­ban 50 árra, mert ültettünk vörös hagymát is.

Mivel van egy időszak, amikor semmi nem terem, virágtermesztésbe is belekezdtünk. A vásárlóréteg is úgy alakult, hogy jön virágért, pa­lántáért, salátáért, majd zöldségért. Így egész esztendőben ki tudjuk va­lamivel szolgálni a vásárlót. Ám a munkánk virágos része most azon a ponton áll, hogy el kell döntetnünk, érdemes vagy sem a vele való fog­lalkozás. Ugyanis a hegyen túl ak­kor már szántanak, amikor nálunk még kemény tél van. A virágpalántáknak fűteni kell, ami jelentős össze­geket emészt fel. Amikor pedig számolni kezdünk, ha bakit nem is követünk el, akkor is éppen csak üti a széle a hosszát.

Említettem, hogy családi vállal­kozás a miénk, ahol a gyermekeink is besegítenek a teendőkbe. Ketten a feleségemmel aligha győznénk még olyankor is, amikor nincs kü­lönösebb hajtás. A gyermekek be­lenőttek ebbe a munkába, tudják, hogy ebből élünk, s ha melléállnak, nekik is több jut. A piacra is ki­mentek az édesanyjukkal árulni, itt­hon is segítenek mindenben. Sze­rin­tem a gyermeket nem kell dol­goz­ni tanítani, magától kell rá­jöjjön, hogy nem szégyen a munka.

Többen érdeklődtek, hogy miért nem látnak a piacon? Az történt, hogy az itthoni eladást erősítettük meg. Tapasztalatunk szerint jó, ha a vásárló pontosan tudja, hogy kitől, hol vásárol, be tudja határolni a termék előállítási helyét, sokszor a mód­ját is, ami manapság egyre fon­tosabb. Másik szempont pedig az, hogy a piacon is, itthon is helytállni egyszerre nem lehet. Az időbe se fér bele, aztán elveszítjük azokat, akik évek óta idejönnek hozzánk vásá­rol­ni. Ezt pedig nem akarjuk. Amit felépítettünk, azt lerombolnánk. Itthon annyit készítünk elő, ameny­nyi­re épp igény van. A munkálatok végeztével, novembertől tavaszig viszünk a piacra is, de az itthoni eladást tartjuk a fontosabbnak. Azért is, mert vannak nagyobb mennyiségben vásárlók is, sőt, nem is erről a vidékről. Nem adunk au­tó­tételben murkot, krumplit, hogy a kisebb mennyiséget vásárlókat is ki tudjuk szolgálni, mert úgy tartjuk, hogy többet ér egy több százas vá­sár­lóréteg, mint az, aki egyszer áll be az udvarra egy gépkocsival, aztán lehet, hogy többet meg se fordul errefelé.

Mi nem vagyunk akkorák, hogy ba­junk lenne az idővel. A mezőn ott kell lenni. Aki nem figyel oda, az rá­fizethet.

Állandó kérdés a műtrágya hasz­nálata. Mi istállótrágyát hasz­ná­lunk, de néha pótoljuk műtrágyával is. A káposzta, karfiol, zeller alá kö­te­lező az istállótrágya, aztán jön ve­tésforgónak a burgonya, majd a harmadik évben a sárgarépa meg a hagy­ma. Egyharmadát a területnek min­dig istállótrágyázzuk, a többit az igényeknek megfelelően csak korrigáljuk.

Annak vagyok a híve, hogy a vidék embere e vidék emberétől szerezze be a legszükségesebbeket, mert ak­kor a pénzünk itt marad, a magunk hasznára tudnánk befektetni. Ak­kor könnyebben adhatnánk munkát másnak is. A vásárló sokszor elbódul, s hiába kerül a termék kétszer annyiba, mint nálunk, ahelyett, hogy helyi ter­melőtől vásárolna, a messzi­­ről hozott árut teszi be a ko­sarába. Jó len­ne, ha minél előbb rá­jön­né­nek az emberek az itteni ter­me­lők­től va­ló beszerzés fon­tos­sá­gára. Ese­­tünk­ben például, mivel sikerült va­lamennyire növelnünk a ha­té­kony­ságot, úgy érezzük, hogy az árak korrektek. Ebben a minő­ség­ka­­te­gó­riá­ban is.

Bár a saját lábunkon állunk, vala­milyen szinten mégis sajnálom, hogy az üzem, ahol dolgoztam, felszámolódott, hiszen sok embernek adott kenyeret. A mezőgazdaság olyan terület, ahol soha nem lehet el­bizakodott az ember, hiszen egyik év lehet kiemelkedően sikeres, utá­na akár több év is ráfizetéses. Ta­valy télen például, szemünk láttára omlott össze egy 38 méter hosszú fóliasátor… A biztosítási rendszer nem működik. Próbáltam például üvegházat biztosítani. Hatalmas összeg lett volna, s akkor még kér­ték, hogy húzzak a tetejére jég­hálót. Na, én kihúztam a jéghálót, s nem kötöttem biztosítást. Voltak nálamnál nagyobbak, akik kötöttek biztosítást, s belebuktak, mert ami­kor odakerültek, nem volt, aki fi­zes­sen.

Megkérdezték azt is, hogy a természethez ennyire közel kerülve, kerültem-e közelebb Istenhez? Mit válaszolhattam volna? Nem kellett se közelebb, se távolabb kerülnöm. Ez egy olyan dolog, hogy termé­szetes kell legyen a keresztvetés, az imádkozás, a hálaadás is. Jön a pap bácsi, jókat beszélgetünk itt az ud­varon is, megnézi a zöldségeket, ház­szenteléskor még a fóliába is be­jön, megszenteli. Az ember vala­milyen szinten hisz. De el kell fo­gadja azt is, ha megomlik a fólia, azt is, amikor jó termés van. A lényeg, hogy bízzunk magunkban, legyünk derűlátók.

Az egyik fiam egyetemista, a másik középiskolás. A kisebbik is el kell majd döntse, hogy mit választ. A mezőgazdaság sok gonddal jár, hiszen számtalan láthatatlan té­nyező befolyásolja, akkor is, ha ő bizonyos előnnyel indulna, azzal, amit már mi eddig megteremtettünk. Itt marad, vagy egyetemre megy? A szülő dolga, hogy ereje sze­rint támogassa elhatározása ki­vitelezésében. Azt tudom, nagy baj egyikkel sem lesz, mert a legfon­tosabbat, a munkát megtanulták tisz­­telni.