Ha szóba kerül a kommunista rendszer, akkor azt illik kapásból szidni, mert ilyen meg olyan rossz és elnyomó volt. Ami úgy általában igaz is. Ugyanakkor az is igaz, hogy Romániáról lévén szó akkor is érvényes volt az, hogy az elmélet és gyakorlat között néha igen nagy szakadék tátongott. Ennek ellenére érdemes egy pillantást vetni arra, hogy miképpen változtak az alkotmányban rögzített jogaink.
1968-ra amúgy nem jó szívvel emlékszünk vissza, mert akkor számolták fel az elvileg autonóm tartományunkat, de ugyanakkor született egy új alkotmány is, amiben ezt olvashatjuk:

ARTICOLUL 22
În Republica Socialista România, nationalitatilor conlocuitoare li se asigura folosirea libera a limbii materne, precum si carti, ziare, reviste, teatre, învatamîntul de toate gradele, în limba proprie. În unitatile administrativ-teritoriale locuite si de populatie de alta nationalitate decît cea româna, toate organele si institutiile folosesc oral si scris si limba nationalitatii respective si fac numiri de functionari din rîndul acesteia sau al altor cetateni care cunosc limba si felul de trai al populatiei locale. 
(Románia Szocialista Köztársaságban az együttélő nemzetiségeknek biztosított az saját nyelvük szabad használata, illetve könyvek, újságok, folyóiratok, színházak és minden szintű oktatás a saját nyelvükön. Azokban a területi-közigazgatási egységekben amelyekben a romántól eltérő nemzetiségű lakosság is él, minden szerv és intézmény használja szóban és írásban az illető nemzetiség nyelvét és hivatalnokokat azon kisebbség soraiból neveznek ki, illetve olyan más nemzetiségűeket akik ismerik a helyi lakosság nyelvét és életformáját.)

S akkor most ugorjuk 35 évet, a ma is hatályos alkotmányig. Itt már szétszórtabban lehet fellelni hasonló előírásokat, s azok megfogalmazása se olyan világos és egyértelmű:

ARTICOLUL 32
…
(3) Dreptul persoanelor apartinând minoritatilor nationale de a învata limba lor materna si dreptul de a putea fi instruite în aceasta limba sunt garantate; modalitatile de exercitare a acestor drepturi se stabilesc prin lege. 
(Garantált a kisebbségekhez tartozó személyeknek azon joga hogy az anyanyelvüket tanulják és hogy azon végezzék a tanulmányaikat; ezen jogok gyakorlásának a módját törvény szabályozza.)
Szó nincs már minden szintű oktatásról, ellenben megjelenik a kiskapu: a jog gyakorlásának a módját törvény szabályozza, márpedig törvényt hozni meg változtatni egyszerű, azt hetente lehet (meg is teszik, a jelenleg érvényben levő oktatási törvényt 2011 óta pontosan 46-szor módosították), következésképpen ilyen téren jogbiztonságról beszélni nem lehet.

ARTICOLUL 120
…
(2) În unitatile administrativ-teritoriale în care cetatenii apartinând unei minoritati nationale au o pondere semnificativa se asigura folosirea limbii minoritatii nationale respective în scris si oral în relatiile cu autoritatile administratiei publice locale si cu serviciile publice deconcentrate, în conditiile prevazute de legea organica. 
(Azon területi-közigazgatási egységekben amelyekben valamely kisebbséghez tartózó állampolgárok a lakosság jelentős arányát teszik ki, biztosított az adott kisebbség nyelvének a használata írásban és szóban a helyi hatóságokkal illetve a dekoncentrált közszolgáltatásokkal való viszonylatban, a szerves törvényben előírt körülmények között.)
Megjelenik tehát a küszöb, a jelentős arány, illetve itt is törvény szabályozza a részleteket, aminek a veszélyét fennebb már említettem. Eltűnik ugyanakkor a helyi szokások ismeretének a feltétele, ellenben már az alkotmányos szövegben megjelenik a korlátozás: nem mindenféle közhatóságban lehet használni az anyanyelvet, csak egyesekben.
S hogy a kép még világosabb legyen, az összes vonatkozó törvényben az a semmit nem garantáló előírás szerepel, hogy a közhivatalokban alkalmazni kell olyan személyeket is, akik ismerik az adott kisebbség nyelvét. Aki lehet pl. a takarítónő vagy az éjjeliőr is, lényeg, hogy ha János bácsi bemegy a hivatalba, akkor nincs arra semmi garancia, hogy találkozik olyan emberrel, akivel magyarul megérteti magát. S hogy ez mennyire nem véletlen baleset, azt jól mutatja az, hogy számos esetben nyilvánítottak diszkriminatívnak olyan álláshirdetéseket, amelyekben feltételként szerepelt a magyar nyelv ismerete, s történt ez nem egy olyan esetben, amikor olyan állásról volt szó, aminek a betöltője napi kapcsolatban kell legyen az ügyfelekkel. Van tehát egy nem eléggé egyértelmű alkotmányos előírás, amit törvénnyel már maszatolnak, a gyakorlatban pedig csak módjával alkalmaznak.

Árus Zsolt