Kettős mérce

Adott egy román állampolgár, aki Marosvásárhelyen született, s most ugyan Hargita megyében lakik, de kiterjedt rokonsága él ma is Maros megyében és maga is rendszeresen fordul meg ott. Látva azt, hogy a megyében nem tartják be a magyar nyelv használatára vonatkozó törvényes előírásokat, panaszt tesz a megyei törvényszéken a prefektus ellen, mert annak lenne a kötelessége ezen törvények betartatása (is). A törvényszék hosszas mérlegelés után így dönt.
Vagyis elutasítja a keresetet, mert a bíró álláspontja szerint a panaszosnak semmiféle személyes érdekeltsége nincs ebben az ügyben. Rövidebben, s direktebben fogalmazva semmi köze hozzá.

Aztán adott egy bukaresti egyesület, amelyik valamilyen okból kifolyólag Székelyföldre fordítja teljes figyelmét, s többek közt az zavarja, hogy Korondon a községházára magyarul is felírták az intézmény nevét. Panaszt tesz tehát a megyei törvényszéken, s azt kéri, hogy az kötelezze a polgármestert, hogy távolítsa el a magyar feliratot. A polgármester felveti azt a jogos kifogást, hogy egy bukaresti egyesületnek ehhez semmi köze. S miképpen dönt a bíró? Így.
Vagyis visszautasítja ezt a felvetést, letárgyalja az ügyet és a felirat eltávolítására kötelezi a polgármestert.

Van tehát ez a feltétel, hogy pert az indíthat, aki adott kérdésben személyesen is érintett, vagyis nem elég az, hogy valaki(k) törvényt sért(enek), ez ellen panaszt csak az emelhet a bíróságon, aki személyesen érintett. (Ha pedig az érintett ezt valamilyen okból nem teszi, pl. mert nincs pénze ügyvédre és ő maga nem rendelkezik kellő jogi ismeretekkel, vagy, mert úgy gondolja, hogy a bíróság elfogult és úgysem fog neki igazat adni, akkor a törvénysértő megússza, bátran folytathatja törvénytelen ténykedését.) Lehet azt vitatni, hogy ez az előírás mennyiben helyes, fogadjuk el, hogy ez van. De azért az engedtessék meg nekünk, hogy megállapítsuk, hogy egy igazi kétélű kard a “pártatlan” román bírók kezében, amivel mindig pont oda tudnak vágni, ahova “kell”.

Árus Zsolt