Egyre gyakrabban jut eszembe a veréb története. Szakállas, de tanulságos
krimi.

Zord idők jártak, a meggémberedett madár lepottyant az ágról, amibe kétségbeesetten próbált kapaszkodni. Már látta a fényességes utat, amelynek végén a főveréb trónolt fehéren, kegyesen csörrentve felé, hogy nocsak, gyere bátran, te kis veréb!

Aztán eltűnt a verebek legnagyobbika, és valami lágy, meleg massza kellős közepén tért magához. Egy tehénpalacsinta kellős közepén. A jámbor kérőző már messzire járt, megpróbált utánakiáltani, hogy hölgyem, ez mégiscsak disznóság, így letojni egy ártatlan halandót, összemocskolni, bebűzösíteni… A tehén tehát nem hallhatta a méltatlankodó szavakat. A tehén nem, de igen egy épp arra bóklászó macska. A kis veréb nagyon hálás volt, amikor az felé nyújtotta mancsát, még bele is kapaszkodott, hogy a kényes kandúr nehogy összepiszkolja tehénlepénnyel csillogó szőrét.

Már épp bele akart kezdeni a hálálkodásba, és a tehén letolásába, amikor valami furcsa szúrásokat érzett, s ismét megjelent előtte a főveréb fehér tollaival, tündöklő fényben. Nem volt harag a hangjában, amikor a kis veréb számára elmondta az utolsó igazságot:

– Fiam, kár, hogy éltedben nem jegyezhetted meg, hogy nem mindig ellenség, aki reád tojik, ahogy az sem biztos, hogy a bajból kihúzó segítőd föltétlen barátod.

Mielőtt a törülközőt bedobták volna a Gyergyói Kisújságnál, már jelentkezett egy kedves kandúr, úgymond kisegítőnek. Most, jó hónap elteltével szinte ugyanazokat a szavakat kell hallanom, mármint, hogy őkegyelmessége az egyetlen mentség, nélküle nincs lap, meg hogy a törülközőt bedobó ügyvezető 0 adóssággal adta át a leltárt. (Kivéve természetesen a személyzetnek, újságíróknak, korrektornak, tördelőnek, titkárnőnek járó tartozásokat).

A sors iróniája pedig az, hogy e szalmaszálnak köszönhetően vége a víg időknek, amikor valóban be fogják nyújtani a számlát. Mint az ördög, ha neki adod el a lelked. Csakhogy az ördögtől – tudjuk ezt a népmesékből – furfanggal, ésszel, csellel még meg lehet szabadulni.

A politikustól soha.