Valamiért faragatlan szónak tartottam mindig a szebbik nem megnevezését, főleg amikor egy
kalap alá vettük, és nemes egyszerűséggel nőknek neveztük őket.

Megszokott, magyar, kifejező, mégis túl darabos. Hatalmas ernyő, ami alá aztán a költők, írók ezer lágyabb, kedvesebb kifejezést sorakoztattak fel az évezredek során, hogy a szerelmesebb állapotok gyöngéd szavait ne is említsük.

Válságos helyzetek legjobb orvosai, orvosságai, talpra állító csodák ők. Beléjük vetettem minden reményem már zsenge korom óta, és akkor sem csalódtam bennük, amikor elhagytak. Volt ilyen is. Azt is olyan szépen tudták tálalni, hogy minden esetben magamban kellett keresnem a hibát. Általában meg is találtam.

Most például a Gyergyói Kisújság él válságosabb időket, hiszem, azért is, mert elfordultak tőle női olvasói. Hiányérzetük volt. Ha szokásom szerint magamban/magunkban kezdem keresni a hibát, ismét megtalálom: kevésszer boncolgattuk a lélek üzeneteit, kevés volt a derű, a biztatás, inkább búskomorak voltunk, mint szellemesek, nehézkesek a könnyedség helyett, márpedig nyomorúságot eleget lát minden asszony, leány – főleg az elsők – naponta. Az írásban pedig fényt is szeretne látni, erősítő üzenetet a holnapi továbblépéshez. Nem sikerült ennek az igényüknek eleget tennünk, pedig két kedves lány is írt a lapban, azelőtt másfél évvel pedig egyenesen három!

Vissza kell szereznünk hölgyolvasóinkat. Mondom, miután ismételten megtapasztalhattam: a színházterem is akkor telik meg Gyergyószentmiklóson (is), ha sikerül kíváncsivá tenni a hölgyeket.

Minap kedves műsor keretében zárta idei évadját a Hóvirág Néptáncegyüttes. Szívet, lelket gyönyörködtető volt még a csetlés-botlás is, amit az egészen kezdők, illetve a csak szülői tanácsra néptánc tanulni járó, kevesebb rátermettségekkel, annál nagyobb igyekezettel megáldottak mutattak.

Kedves volt minden mozdulat. Fel-felkacagó öröm, megértés és szeretet sugárzott a nézőkből, mert a nézőtér kétharmadát hölgyek foglalták el. Édesanyák, nagymamák, sőt, dédnagymamák, illetve lánytestvérek. Belőlük pedig a szeretet sugárzott, az erő ama csodája, ami hegyeket is képes megmozgatni néha.

Gáspár Judit (Jucus) és Szász Ferenc bakarasz híján egy évi munkája, Mezei Magdolna tanítónő ügyszeretete és tudása virágzott ki táncban és gyergyói népdalban a színpadon, csalt büszkeséget a tekintetekbe. Melegség öntötte el a szíveket, és bár mindenkinek elsősorban a sajátja volt a legjobb, a dicséretből, a kedvességből mindenkinek egyenlő mértékben jutott, mert a hölgyek azt is tudják, hogy miként kell elsimítani, a jövő szempontjából okosan felhasználni akár a bakikat is. Megszámlálhatatlan volt a nagy nyüzsgés, az állandó mozgás miatt a szereplők száma. Hogy a dalcsoport 28 tagú volt, azért tudhatom, mert néhány percig nem mozdultak a színen a kis énekesek.

Milyen jó volt ez a műsor, ez a csendes tüntetés. Mert az volt: népünk értékeinek mentéséért szervezett. Ígérete annak, hogy a ma még kicsit esetlen mozgás is olyanná válhat valamennyi szereplő esetében, mint azoké, akiknek már most – még 5-6 évesen sem – vérében van a tánc. Mindenkiből nem lesz profi táncos, de nem kell téblábolnia majd, mert nem tud táncolni. A táncot mindenki meg tudja tanulni! Lesz önbizalma, tudni fog egy-két táncrendet, ismerni szinte elfelejtett gyergyói népdalokat… Igazi gyergyói emberré válhat. Néhai, kedves, festőművész barátom szavai jutnak gyakran az eszembe: „fél tehetségemről lemondanék, ha megtanulhatnék táncolni.” Komoly dolog tehát az, amibe Jucusék belevágtak. A Topánkások közül bizonyára senki nem fog majd hasonlóan keseregni. A komoly dolgok pedig mindig dicséretesek. Főleg, ha örömmel végzik. A Topánkások és a kisebb Hóvirágosok örömráncot mutattak be. Ami szintén igen fontos: gyergyói forrásból!

Teltház volt, főleg hölgyközönséggel. Ezért szeretném, ha a Kisújság újra megnyerné hölgyolvasóit.

Akkor a mord, búskomorságra és a dolgoknak csak az árnyékos oldalát fontosnak tartó férfiakkal lenne, aki simogatón, derűsen ossza a város ezer, végül is múlandó gondját, amiktől az élet úgy is megy tovább, ha gödrös a járda, ha kátyús az úttest, ha elszabadult némelyik vezetőnkben az önbizalom, olyannyira, hogy már „az alattam az ég” állapothoz közelít. Akkor mosolyogva adhatná lapunk is ezt az illetékes/ek tudtára, mert ismerné a „hátországban” rejlő erőt, a simogatásra, ölelésre és kedvességre születettek pártfogásából fakadót.