Vigyázat, csapda!

Már nem nagyon tudjuk megkülönböztetni, mi jó, mi rossz, mi kell, mi haszontalan. Nem lehet minden tévéműsor, újságcikk, írás, honlap, könyv, termék mellé egy-egy igazság-ellenőrzőt, erénycsőszt, megmondót, társadalmi mindentudót, pszichológust, vagy hasznossági útmutatót csatolni. Amúgy is mi a garancia bennük? Előbb vagy utóbb valaminek, valakinek a malmára hajtják majd a vizet. Elveszett a bizalom, el bizony. A bizalmatlanság sötét mételye pedig kipusztít bármilyen ősi kultúrát.

Terjed a butítás, a félrevezetés, mindent elönt a szabados világ szennye. Micsoda helyet teremtettünk a ránk bízott édenből! Lassan kilóg a seggünk a Földről, de most is azon törjük a fejünket, miként tudnánk még nagyobb pusztítást végezni rajta. Magunk alatt vágjuk a fát, de legalább dolgozunk, hát nem? Elég nagy baj, amikor a lankadatlan akaraterő és a kitartó szorgalom párosul a sziporkázó hülyeséggel. Meglepő, de van, akinek ez fekszik. Van, aki ebből is busás hasznot tud húzni, hiszen az agyatlanság mindenkoron társult a hiszékenységhez megformálva így az emberi butaság „kultúráját”. Ennek egy újabb epizódjában vagyunk főszereplők, és pozitívum, hogy jó úton haladunk az Oscar-díj felé.

Hogyan lehetne megváltoztatni a világot, melyben élünk? Sehogy. Vagy megváltozunk mi magunk, vagy önmagunk áldozatává válunk. Vagy gyökeresen megújul az emberiség gondolkodásmódja, vagy egy újabb világháborúban leljük végünket.

Egyre több olyan vélemény lát napvilágot, mely szerint, ha nem veszünk tudomást a világ problémáiról, akkor azok megszűnnek. Gondolom, ez a felfogás is része az emberi butaság sokfejezetes kötetének. Ha homokba dugjuk a fejünket, akkor nem léteznek a gondok, a bajok. Ne nézd a tévéhíreket, ne hallgasd a rádióadást, ne internetezz, ne olvasd az újságot, se azokat a könyveket, amelyek gondolkodásra ösztönöznek stb., és meglátod, boldog leszel. Boldog és balga! – teszem hozzá. Azért, mert nem akarunk tudni a gondokról, attól azok még nem tűnnek el. A túlélési ösztön, a józan paraszti ész is azt diktálja, hogyha baj van, akkor teli torokból üvölteni kell, félreverni a harangokat, és addig rázni a közvélemény vállát, amíg szendergéséből fel nem ébred. Ezért van szükség olyan vezetőkre, akik a sok szunyódó balga helyett ezt vállalják és megteszik, s vezetik a közösségeket, mint Csaba királyfi, csillagösvényen.

Sajnos a pénz világában nehéz ellenállni a kísértéseknek. A közösségekből „kigyúrt”, majd magukra hagyott Gólemek, minden segítőszándékuk ellenére, átalakulnak politikai Frankensteinekké, akik saját felemelkedésük vágyával küszködve, annak csapdájába esve vesztik el a beléjük vetet hitet.

Minél többet beszélünk a szeretetről, annál kevesebb van belőle, annál ritkább lesz. A mai társadalmi berendezkedés, a kor elvárásai, a mesterségesen kiélezett versenyszellem egyáltalán nem a szereteten alapulnak, és nem is a szeretetre ösztönzik az embereket, inkább az erősebb kutya párzási lehetőségeire mutatnak példát. Többnyire azok hajtják a szeretet imamalmát, akik ebből pénzt keresnek. Hasonlatosak azokhoz, akik a „boldog lelki szegényeket” kihasználva gazdagodnak meg. Sajnos a világ menetét sohasem a szeretet, vagy a boldog tudatlanság változtatta meg, hanem a forradalmak. Tehát, akik csak a szeretetben bíznak, azok hiú ábrándokat kergetnek. Lehet, hogy a szeretet mindent legyőzne, ha lenne rá fogékonyság, de erre még nem elég érett az emberiség, s addig is, miheztartás végett, a hatalmak frenetikusan fegyverkeznek, mert a háború a legjobb módja a felhalmozódott társadalmi problémák megszüntetésére.

Tudom, kegyetlen ezt belemondani az ártatlanok szemébe, de a gyengék mind elvesznek. Annyi elégtétele lehet minden most élőnek (néhány nagyon szerencsés bársonyban születetten kívül), hogy nagy valószínűséggel a tisztelt ősök a régmúltban gyilkosok, tolvajok, rablók, gazemberek lehettek, kegyetlenek, erőszakosak, izmosak, de ugyanakkor bátrak, ügyesek, okosak, fürgék, jó fegyverforgatók, mert másképpen nem maradtak volna életben sem ők, sem utódjaik. Az emberiség központi történetszálában a szeretet nem cél, hanem legfeljebb csak irodalmi, művészeti eszköz volt és maradt az általánosan barbár atmoszféra minél drámaibb ellensúlyozására.

Ezek ismeretében talán sokkal jobban fogjuk szeretni ezután egymást. Remélem, tudtam segíteni.

Sok szeretettel,

Ábrahám Imre