Az erdős területek, havasok kapcsán naponta híreket hallhatunk. Gombás, áfonyás híreket, falopásos történeteket. Olyan pontosakat, amik jelzik: ma már mindenki tisztában van azzal, hogy a suttogó rádió megbízhatóbban tájékoztat, mint a hatóságok, legyen szó annak bármelyik szintjéről. 

A nép ugyanis nem lacafacázik. Az lát, hall, tud. Mindent. Azt is, amiről az illetékesek hallgatnak.

A történetek közül lehet válogatni felháborítót, borzalmasat, megmosolyognivalót. Egyik sem megnyugtató, pedig lassan 25 éves lesz e sajátos demokráciánk. Lassan megszokhatná mindenki, hogy ami a másé, az nem a Tamásé. A szocializmusban megtanult minden a miénk – még ha semmink sem volt – el kellene, hogy tűnjön a múlt ködében. Az is, hogy lopni nem volt szégyen, sőt! Mamlasz és élhetetlen volt, aki nem vitt, amit megfoghatott. Nos, e vadhajtásnak vissza kellene alakulnia oda, amikor Székelyföldön ritka volt, amire lakatott tettek, amit bezártak, amit őriztek.

Nap mint nap hallhatunk, láthatunk, olvashatunk olyan eseteket, amik mondjuk a németeknél, franciáknál, osztrákoknál, hogy a svájciakról ne is beszéljünk, elképzelhetetlenek. Például az ottani magán, esetleg közösségi tulajdont képező erdőkben az engedély nélküli – csak! – sétálás.

Tessék belegondolni, hogy egy svájci lapban úgy jelenhetne meg valaki, hogy mestersége: fatolvaj. (Finnyás helyesírási útmutatónk sem ismeri ezt a szót, alá is húzza pirossal, mint a tanító néni az iskolában). Pedig az istenadta az. Fa-tolvaj, farabló, fazsivány, „faszú”… Nem, nem betyár, mert emez a szegényt épp úgy károsítja, mint a tehetőst. Sőt, jobban. Ugyanis tisztában van azzal, hogy a szegénynek se pénze, se ideje kára megtérítéséért kilincselni, főleg tudva, hogy a fa-tolvaj befolyásos kapcsolatokkal rendelkezik, hiábavaló bármit tenni ellene.

A megélhetési bűnözés közkedvelt kifejezés. A mellékúton járó pedig nem csak lophat – önvédelemből –, mert valamiből meg kell, hogy éljen az Ember fia, de ha úgy adódik – szintén önvédelemből – emberi életet is kiolthat.

És innen kezdődik a gubanc.

A fikció, ami felénk lehetetlen

Már látom annak a lehetőségét, hogy egy szintén befolyásos ügyvéd közreműködésével ezt hallhatjuk: „Az erdőtulajdonos maga vitt ki féltett erdejébe. Csalafinta módon rászedett, mert épp akkor hívott rendőrt, amikor – kérésére – ellenőrizni akartuk a láncfűrészt, hogy egyáltalán vág-e?” Ritka eset a folytatás. Rendőreink – szórakozottságból – még ki is szállnak a helyszínre, s valóban tetten érik azokat, akiket már sokszor tetten értek ugyan, de akiket mindig kimentett valaki, hatósági szerénységüknél befolyásosabb és nagyobb kisisten. Másképp hogyan lophatnák a más fáját? Nos, szegény közeg megírja kelletlenül a jegyzőkönyvét, azzal a biztos tudattal, hogy ez a jegyzőkönyv is a többi sorsára jut. Az igazságszolgáltatás nem az ő feladatuk. Arra ott van az ügyészség, a bíróság. Dolguk végeztével a rendőrök szalutálnak, félcipős bokájukat katonásan összevágják, lapos irattartójukba helyezik a fontos aktát és távoznak. A látszat kedvéért hozzátesznek még annyit – a fa-tolvajok felé –, hogy: nana! Ejnye-bejnye! Nyilván, hogy érthetőbb legyen, nem magyarul. Székely fa-tolvajunk pedig kocoghat haza a székely erdőből, az ámuló székely tulajdonosnak még kalapot is emelve, nagyokat szippantva a cigarettából. (Nem az idegességtől!)

Aztán a történet éles kanyart vesz. A falu végén meg kell védenie magát a keresztbe állított szekér miatt lefékező tulajdonostól és testvérétől. Fejsze fel-le, majd ismét fel-le, mint a filmekben, csakhogy itt a téma, mármint a hogyan tovább, te rongyos élet, már lezárható. Az önvédőnek percig se jut eszébe kőtábla, parancsolat, főbűn, ahogy a ne lopj intelem lényege se jutott soha el tudatáig, mióta édesanyja abbahagyta a szoptatását. Csak a hátrányos megkülönböztetés jár az eszében, ami miatt lám, ismételten meg kellett védenie magát. Önvédelme pedig példa arra is, hogy vele jobb nem lacafacázni.

Ez már ellenben a valóság

– Az ügy gördülékenyen halad a megoldás felé – nyugtatnak meg az illetékesek. Úgy legyen! Azzal pedig most ne foglalkozzunk, hogy a közösség, amely kollektív szégyenként éli meg az esetet, mit gondol.

Másik hátrányosan megkülönböztetett csoport az erdei gyümölcseinkért más megyéből csapatokban idehordott gombászó, áfonyát, málnát szedő. Rászorult ember valahány. Igénytelen, és egyik napról a másikra tengeti az életét. A nyár kis többletkeresetet biztosít általában népes családja számára. Vállalkozó pedig mindig akad, aki készségesen szállít, sőt, értékesít, levonva a begyűjtött gomba, gyümölcs árából az útiköltséget, leütve még ezt-azt, mert neki sem könnyű. Neki kell elsimítania mindazt, amit a törvénytelen táborozás, az engedélyek nélküli begyűjtés okoz. Sőt, neki kell megkeresnie azt, aki majd szájába adhatja a sípot, hogy: –„Gyergyószentmiklóson kemény hátrányos megkülönböztetésről van szó, hiszen ezek a székelyek orcátlanul képesek megvédeni a sajátjukat. A saját területeiken termett gombát, erdei gyümölcsöt, ivóvizük gyűjtőtere patakjainak tisztaságát, illetve erdeiket a hanyagság miatt okozott tüzektől, az útszéli gomba-, kokojza- és málnaárusítóktól stb. Mi több, mindezt csak a más megyékből érkezők ellen érvényesítik. Bezzeg, a saját rászorultjaikkal szemben nem alkalmaznak semmi hasonlót! Azoknak engedélyük is lehet. Nem felháborító? Képesek azt tenni azzal, ami az övék, amit akarnak. Na, mi majd Bukarestig, sőt, Brüsszelig megyünk, s fellármázunk minden emberjogi aktivistát is. Mégiscsak bosszantó, hogy egyesek rendet akarnak a sajátjukon, a sajátjukban. Ráadásul a mi kárunkra!”