Szemléletváltás
„Nem lesz abból semmi”

Túlzás, sőt, hiba lenne általánosítani. Ellenben tagadhatatlan, létezik egy réteg kisvárosunkban, amelyik folyton csak panaszkodik – mert nincs munkahely, kicsi a fizetés, a nyugdíj, drága a benzin, a kenyér, a gyógyszer, magas a számla, késik a vonat, zajos a szomszéd, mert hideg van (télen? ki hinné?), ha esik, vagy ha nem esik, ha fúj, vagy ha süt a nap. Igaz, nem is olyan régen, az „olcsult” szó hallatán percekig tanakodtunk azon, egyáltalán létezik-e ilyen kifejezés, s mert a helyesírási szótárban nem szerepelt, így inkább „olcsóbbodottal” helyettesítettük. Tény, hogy szokatlanul cseng – ritkán hallunk ilyen hírt.

Szóval, az említettek nem is olyan szűk csoportja általában a polgármestertől várja a megoldást arra, ha a tömbház tetejéről lezúduló hó magával sodor néhány cserepet, miközben legalább húsz ereje teljében lévő férfi, s ugyan annyi nő él e födél alatt, akik pillanatok alatt kijavíthatnák a tetőt, eltakaríthatnák a törmeléket.

Zúgolódnak, mert a városnapok idején kialakított melegedőt többnyire csak a cigányok élvezhették. A helyi, állami rendőröktől, a polgárőröktől várták a megoldást. „Hol vannak ilyenkor a rend becses őrei? Miért nem zavarják el ezeket az ingyenélőket?” – hallatszott ki a tömegből. „Elszakadt a cső az utcában, egész nap nem volt vizünk. Csak este jöttek ki a szerelők. Ezt miért nem írják ki az újságba?” – szegezik nekünk a kérdést, majd a közüzemtől érdeklődve kell megtudunk, napközben senki sem jelezte a meghibásodást a szolgáltatónál, mihelyt bejelentették a problémát, rögtön kiküldtek két alkalmazottat. És hány meg hány hasonló esetet említhetnénk…

Legyen szó rendezvényről, önkéntes munkáról, vagy bármiről, amihez közösségi összefogásra lenne szükség, igyekeznek elbizonytalanítani a kezdeményezőt, minden lehetséges buktatót felvázolnak, „Nem lesz abból semmi” – vonják le a felsorakoztatott érvek után a következtetést. Ismerik azt a viccet ugye, amikor a nyuszika elindul, hogy kölcsön kérje a medve talicskáját. Útközben találkozik a sünivel, beavatja a nagy terveibe, magyarázandó, hogy miért keresi fel a medvét, mire a süni csak rálegyint. – Amilyen zsugori a medve, biztos, nem adja oda azt a talicskát. De a nyuszika megy tovább, találkozik a rókával, neki is elmondja, mi járatban van, de a róka is csak leinti. – Kár a fáradságért, úgysem adja oda. Ugyanígy a farkas. Mígnem a nyuszika odaér a medvéhez. Bekopog. A medve ajtót nyit. – Miben segíthetek pajtás? Ám ekkorra a nyuszika elbizonytalanodik, önkéntelenül is hallja a süni, a róka és a farkas képzelt párbeszédét, végül kifakad: Tudod mit, medve, nem is kell a talicskád, fújd fel! Hát, így vagyunk mi is. Legyen szó egy még meg nem nyitott kiállításról, egy új helyszínen megálmodott koncertről, egy provokatívnak bélyegzett előadásról, vagy éppen a lakószövetségről, parkrendezésről önkéntesekkel, vagy a játszótér sérült hintájának megjavításáról, helyettünk is találnak elég okot arra, miért ne tegyünk egy lépést sem előre. Azoknak is kedvét szegik, akik a kicsi, szürke, sáros és minden nyűgjével együtt is szerethető városban meglátják a szépet, az értéket, ami itt tart és megtart.

A médiahatás-kutatások eredményei szerint a gyilkosságról, rablásról, nemi erőszakról szóló hírek a legnépszerűbbek, így nem véletlen, hogy a kereskedelmi csatornák híradásai másról sem szólnak. Egyszer számolják csak össze, hány halottat említenek egy kereskedelmi televízió híradásában. Meglátják, ha aznap csak tíz hazai tragédia történt, a csatorna, valamilyen kontextusban, felidéz 50 korábbi esetet, vagy külföldről vesz át valamilyen borzalmat.

A jelenség okairól dr. Babos Hunor pszichiátert kérdeztük. Szerinte elképzelhető, hogy ez a fajta letargia, reményvesztettség nagyobb körben jellemző Gyergyószentmiklóson, mint nagyvárosokban. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy Hargita megyében a legalacsonyabb az átlagfizetés, jellemző a munkanélküliség, sokaknak nincs meg az anyagi biztonsága, ami stresszt, sok esetben depressziót okoz.

Megtudtuk, hogy a depressziós betegeknek mintegy tíz-húsz százaléka kéri szakember segítségét. Az ő állapotuk már annyira súlyos, hogy a környezetük előtt sem tudják elkendőzni. Mások egyedül próbálják leküzdeni a betegséget. Ugyanis vidékünkön még jellemző a megbélyegzettség – az itt élőknek fenntartásaik vannak, „nem vagyok én bolond, nincs szükségem orvosra” – vélik. Jellemzően csak súlyosabb panaszok esetén fordulnak segítségért, mint pl. súlyosabb alvászavar, szorongás, pánikrohamok, súlyosabb depressziós tünetek, amelyek már jelentősen befolyásolják a munkaképességet. Megjegyezte: a tinédzsereken, fiatal felnőtteken a család, barátok is csak ritkán veszik észre, mi játszódik le bennük, jól titkolják lelki bajaikat.

Egy ember viselkedését nagymértékben meghatározza az életszemlélete, vallása, az, hogy mit tart értéknek. Ebből kiindulva jutottunk el oda, hogy ez a szorongás, passzivitás valamelyest visszavezethető a rosszul értelmezett dogmákhoz. Sokan tartanak attól, hogy ezért, vagy azért Isten megbünteti őket. Miközben mára, a nevelésben is a pozitív megerősítést tartják eredményesnek. Abban segíteni a gyereket, hogy jót tegyen, ne azt sulykolni bele, hogy mit nem szabad. Viszont bebizonyították, hogy a vallásos, spirituális beállítottságú emberek könnyebben kigyógyulnak a depresszióból, szenvedélybetegségekből, a spiritualitás védőhatású lehet a lelki zavarokkal szemben.

Ahhoz, hogy megőrizzük lelki egyensúlyunkat, fontos a szoros családi kötelék, az anyagi biztonság – létezik egy kimutatás, amely szerint egy bizonyos szint felett az anyagiak már nem növelik jelentősen a boldogságot. Ám ahhoz, hogy csökkenjen a mindig pesszimisták száma, szemléletváltásra lenne szükség – véli dr. Babos Hunor.

Megjelent a Gyergyói Kisújság 2014. február 13 – 19-i számában