Egykori gyári munkatársam mesélte, tanulságos történet.

Sosem szerettem különösebben az ebeket. Szükségesnek és hasznosnak tartom őket, főleg most, tolvaj időkben, amikor egyesek számára mindent szabad, de nem nézem jó szemmel, például a kóborló kutyákat, azokat sem, akik ahelyett, hogy a gyepmestert hívnák, etetik azokat.

Minap ellenben olyan történt, amit nem hittem volna, ha nem velem esik meg. Telefonon kért valaki segítséget, hogy mentsek meg egy kutyust, aki nem tudni, hogy került egy olyan sziklás helyre, ahonnan nem tud szabadulni. A telefonálót egy másik kutya figyelmeztette eb társa szorult helyzetére.

Kimentem a helyszínre. Több jármű utasa volt már ott. Mikor megérkeztem, a segítségkérő hatalmas kutya egyenesen hozzám jött. Az ott lévők figyelmeztettek, hogy ügyeljek, mert nagyon hamis az állat, nehogy megharapjon. Ennek semmi előjelét nem látva, elkezdtem beszélgetni a kutyával, arról, hogy mi a baj? Az elrohant abba az irányba, ahol bajba jutott testvére vagy a társa sírt, majd vissza hozzám. Akkor már meg mertem simogatni busa fejét, s a jelenlévők álmélkodására, a vadnak tűnő békésen tűrte, sőt, a kezem is megnyalta. Előszedtem a köteleket, s a helyszínre mentünk. Hát, az a kutyusnak nevezett a mintegy 30 méternyi távolságból is igen termetesnek bizonyult. A kötél rögzítésére nem találtunk erősebb fát, végül egy csuklónyi vastagságú borókabokorhoz erősítettem, megkérve ismerősömet, hogy maga is ragadja meg a kötelet, nehogy bezuhanjunk mentés közben.

Amikor leereszkedtem, a hatalmas állat kezes bárányként várta remegve, nyöszörögve a fejleményeket. Megsimogattam, és biztattam a láthatóan a félelemtől is reszketőt, hogy kiszabadítom szorult helyzetéből. Alaposan körbetekertem kötéllel, és megkezdődött a nehéz kapaszkodás. Amikor kiértünk, a kutya kötelestől el akart szaladni, de elkaptam a farkát, és lehámoztam róla a kötelet. A társa örömtáncot járt, hálásan nyalta meg a kezem. Ismerősöm felesége vagy két liter vizet hozott egy edényben, amit a szerencsétlen pára hamarosan ki is laccsott.

Ezután következett az, amit soha nem hittem volna. A hálás eb két lábra állt, magasabb volt, mint én, mancsait a vállamra téve, meg akarta nyalni az arcom. Életem egyik feledhetetlen élménye volt ez a köszönet. Elfordultam, hogy senki ne lássa a meghatottságtól kibuggyanó könnyeimet, de amikor láttam, hogy hívóim is könnyeznek, megnyugodtam, hogy mégsem férfiatlan az ellágyulásom. Aztán amikor beültem a kocsiba, az hálás eb még egyszer odaszaladt, ki kellett nyitnom az ajtót, hogy megnyalhassa a kezem.

Jó kétszáz métert még szaladtak utánam a társával, mielőtt visszafordultak volna.

Tudod, az ilyen percekért érdemes élni.