Azt hittem, nem jól látom, hogy egy hosszú tél után is zavarhat egyeseket a madarak csivitelése. A kakasok kukorékolásának felette káros voltáról már hallottam panaszkodni délig-alvót. Hallottam olyant is, hogy micsoda madárzaj van. 

E kijelentést meg nem gondolt elszólásnak vettem, ám most olvasom, hogy valóban lehet a madárka zajos is, ezért egyenesen tanyájuk, a fák kivágását kérik, zavartalan kényelmüket féltő gyergyószentmiklósiak. Levegőt tisztító, porfogó, árnyéktartó zöld koronájuk susogásával is megnyugtató, a felépítésük óta soha le nem meszet, ki nem javított, kopott – mióta gazdára leltek, még jobban elhanyagolt külsejű – tömbházakat eltakaró fák halálát, amelyeken, s ez valóban felháborító, haszontalan madarak csivitelnek, csacsognak, „zajonganak”.

A madárzaj, mint káros, felháborító és felszámolandó jelenség valóban az emberi butaság és ostobaság nagykönyvébe kívánkozik. Tudjuk, tudjuk, nyugati országok némelyikében a kutyákat is némának kell nevelni. (A kutyánk „gumiját” pedig összeszedni az utcán, játszóterekre pedig kuss! a kutyussal. Nálunk ez sem dívik. A macskák párkereső nyavalygása ott ivartalanítással akadályozandó meg. Ez a nagy egymásra költözések okán érthető is. Csakhogy a módszer a dorombolók társadalmában hatástalan maradt, mert azok épp úgy bernyákolnak, amikor eljön annak az ideje, mint akkor, amikor még mindenük megvolt).

Ki a fákkal, ki a fészkekkel, ki a madárkákkal, ki e bosszantó zajok előidézőivel! A tavasz madárdal nélkül is megérkezik, s ne mind e csiricsáré semmirekellőktől várjuk az üzenetet!

Tartok tőle, hogy a fáktól irtózók eszébe se jut a valóban veszélyessé vált, esetleg a lakást fénytől megszabadító lombok eltüntetése mellett arra gondolni, hogy alacsonyabb növésű fákkal, díszcserjékkel, bokrokkal pótolják a természetes oxigéngyárak hiányát. Igaz, madarak azokra is szállnának, sőt, még énekelnének, hogy a csivitelésről ne beszéljünk. Már látom a madárzaj-ellenes liga tagjait, ahogy tájbarát madárijesztők kitalálására kiírandó pályázat ötletén törik a kobakjukat. De addig egy számomra nagyon kedves verset küldök számukra – szívből:

                                                                  Szabó Lőrinc:

Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,

ahogy a torkukon kifért,

(bár az ablak alatt a fáknak

zöld korcsmáiba még alig ért,

még nem is ért új fénye a napnak)

s mint a bolondok, úgy kacagtak,

kurjongattak az ablak alatt vad

vigadozásban a kerti rigók.

Hajnali négykor e szárnyas égi

korhelyek dala vert ma fel.

Micsoda hangok csetepatéi!

Füttyök, sípok, ezer meg ezer!

Bosszantott ez a csibészlárma,

de a szívem nemsokára

együtt dalolt, egy nótára

vert veletek, buta sárgarigók.

S mintha én volnék a hajnal,

mintha én volnék a kert,

úgy megteltem e friss zsivajjal,

úgy telezengett az irigyelt

állati jókedv bölcsessége,

hogy valami könnyű égbe,

földöntúli békességbe

vittek, emeltek a földi rigók.

Hajnali négytől harsogott a

korhelynóta az ablak alatt;

úgy zengett ez a dal, hogy azóta

nélküle is csupa fütty a nap;

csupa fütty, pedig elhallgattak

s reggelre emlék maradt csak,

hogy milyen éktelenül mulattak

a hajnali kertben a sárgarigók.