Big Ben, Westminster-palota, ami a parlament székhelye is, piros buszok, telefonfülkék, bogárhoz hasonló taxik – mindezt ki ne látta volna már feltűnni a tévéképernyőkön, hisz London több film helyszínéül szolgál.

Viszont, ha valaki ideérkezik, az összes érzékszervével ráhangolódhat a városra, a vérkeringés része lehet. Tekintete simogathatja a több száz éves épületeket, érezheti a szokatlanul friss levegőt, az erőteljes szelet, és hallhatja a zamatos angol beszédet.

Valahogy mindig jobban vonzódtam a régi korokhoz, inkább szerettem volna azokban az időkben élni, mint ma. Akkor, amikor a becsület még érték, az emberség szabály volt, és a nőknek tisztelet járt. London piros téglás házaival, ósdi, de fenséges épületeivel tökéletes színtere lenne egy ilyen letűnt világnak.

Az első napokban bizonyára mindenkinek van a tájékozódással kapcsolatos rossz tapasztalata, magyarán elveszik. Első látásra a közlekedés olyan, mintha a város területén több száz folyó szabadult volna el. Detektívtörténetbe is beillene, ahogy a gyanútlan turista egy megadott cím nyomába veti magát, majd szép lassan, ahogy az idegen dolgokkal szokott megbarátkozni a szemünk, úgy megszokja ezt is. Az elszabadult folyók lassan tengerré állnak össze. Rájövünk, hogy a jól kitáblázott állomásokon nem is olyan nehéz tájékozódni. Elindulunk a lábunk elé szotyogtatott morzsák után, mint egy madár, és végül meglepetten tapasztaljuk, odaértünk a kiszemelt célhoz, méghozzá időben. Most már érezzük a magabiztosságot – többé nem veszünk el.

Angol udvariasság

Szerintem kezdetben az angol őslakosok kedves, előzékeny emberek lehettek, akiknek mindig volt egy jó szavuk egymáshoz, akik mindig segítettek egymáson. Mással nem tudom magyarázni azt a kedvességet, amit itt tapasztaltam vadidegen emberektől. Mindig mosolyognak, udvariasak és segítőkészek. Ami a legjobb, mindez ragályos. Így a családját maga mögött hagyó bevándorló ebben a szeles, esős városban is otthon érezheti magát, mert előreengedik, útbaigazítják, mosolyognak rá, megkérdezik, hogy van.

Nincs kolbászból a kerítés, de zöldebb a fű

A város nagyságához képest rengeteg a rendben tartott zöldterület, a park, ahová az emberek szívesen kijárnak kocogni, olvasni, kirándulni. A természetbe vágyók mellett, több fürge kis mókusnak, különféle madaraknak is otthont adnak a parkok. Sajnálatos módon hó nem volt karácsonykor, amit mindannyian hiányoltunk, de a fű még akkor is zöld volt.

Mókuskerék

Általában a városlakók mindig rohannak valahová, munkába, találkozóra, vonatra, vagy buszra. A reggeli csúcsforgalomban troppoló, hadseregnek is beillő embersereg az állomásokon halad előre, a mókuskereket juttatva eszembe. Néha úgy tűnik, az emberek a közlekedési eszközökön élnek: olvasnak, e-maileznek, alszanak, esznek, sminkelnek, de legfőképp a telefonjukon, laptopjukon tartják a szemüket.

Örömmel fogadják a bevándorlókat

A munkakeresés során idegenektől kaptam segítséget, akiknek, hálás lévén, többször köszönetet mondtam. Csodálkoztak a hálálkodásomon, mondva: „ez csak természetes, nekem is sokan segítettek, amikor idejöttem”. Valahogy akármilyen galád legyen az ember, ez a mentalitás továbbadódik. Útbaigazítást mindenhol lehet kérni, még a rohanó emberek is megállnak, ha éppen nem ismerik az adott címet, telefonjukon szívesen megkeresik.

Akármerre is megyünk, akármi elől is menekülünk, egy dolog biztos: ahogy mindennek, a városoknak is két oldala van, elsőként a jobbat mutatja, de szép lassan az árnyoldala is megtapasztalható. Semmi sem tökéletes.

Időpazarlás vagy nem?

Az ünnepek előtt egy magyarországiakból, erdélyiekből álló társaság verődött össze nálunk. Néhányan már öt éve Londonban élnek. Előhozódott a téma: megéri itt lenni, vagy csak időpazarlás? Hisz távol az otthontól nem lehetünk szeretteink életének részesei, mindeközben kergetjük a pénzt, közben fiatalságunk évei elrepülnek a fejünk felett úgy, hogy lehet, észre sem vesszük. Viszont itt gyermekfelügyelői, mosogatói, takarítói vagy pincéri állással is jobb életszínvonalat lehet biztosítani, mint otthon. Emellett, itt a lehetőségek tárháza szinte határtalan a szórakozás és szakmai fejlődés terén egyaránt. Időpazarlás vagy nem? Egyesek azt mondják az, de szemet hunynak fölötte a pénz kedvéért, s majd élnek, amikor végleg hazaköltöznek. Mások, akik időpazarlásnak érzik az ittlétet, nagy valószínűséggel az otthonit sem értékelik. Akikkel beszéltem, azt állítják, egy év elég Londonból, mások a három évre tervezett ittlét helyett már ötödik éve londoniak, és lehetőség híján, előreláthatóan azok is maradnak. Könnyű itt ragadni, a jót megszokni. Mindenkiben közös az, hogy a szép emlékek kísérték el ide, a hegyek, a természet, a család, a barátok, az ételek. (A töltött káposztát milyen gyakran hallottam emlegetni karácsonykor… ) Mindannyiukban közös az ok is, ami főszerepet játszott abban, hogy külföldön dolgoznak: az elégedetlenség, az idősebbekből (és nemcsak) állandóan áradó panasz. Meguntak tétlenül savanyodni.

Távolodó fiatalok

Sajnálatos, hogy egyre több Gyergyó környéki ismerős költözik Londonba, vagy más nagyobb városba egy bolodogabb jövő reményében, még akkor is, ha a vendéglátásban kell dolgoznia, hisz jól megfizetik.

Nem igazságos, hogy amíg egyes országokban az alapszintű tudást igénylő munkákból is könnyedén fenntarthatják magukat a fiatalok, máshol otthonukat elhagyva tudnak csak boldogulni. Viszont a munka, a pénzszerzés mellett tanulnak, nemcsak nyelvet, de emberséget, türelmet és nem utolsósorban szolidaritást. Hogy haza térnek-e? Ezt csak a gyerekkorukban szívükbe írt hazaszeretet mértéke határozza meg.

Emberség, jóság

Valahogy úgy érzem, amikor az emberek egyre nehezebb helyzetben vannak, nyomorognak, egyik napról a másikra élnek, akkor kicsit házsártosabbak, kicsit többet gondolnak a rosszra, a harag, a bosszú, az igazságtalanság érzése beszürkíti körülöttük a levegőt. Minél több ilyen ember gyűl össze, annál rosszabb a közhangulat. Azt hiszem, éppen ez történik most otthon is. Mindenki panaszkodik, a rosszra koncentrál, s talán be is vonzza azt.

Londonban lehet, a jobb életszínvonal miatt, de a legtöbb ember jóindulatú, tiszteli a másikat, és annak tulajdonát, segítőkész még az idegenekkel szemben is. S csak egyetlen emberen múlik minden. Egy ember kell jókedvűen elinduljon reggel az utcán, kedves legyen az üzletben, engedjen előre egy hölgyet, segítsen cipekedni egy idősnek, dicsérjen meg valakit, s lassan minden megváltozik. Talán akkor mindenki a Gyergyót szorosan átölelő köd mögött kezdi látni a világosságot, a meleget, a reményt. S ha már jókedélyűen, bizakodva néz mindenki a jövőbe, akkor meg van az alapja egy olyan világ megteremtésének, ahol van lehetőség és ahova visszavágynak a fiatalok.