Egy jóslat, amely beteljesedni látszik

Az ember életében vannak olyan történések, amelyek súlyuknál fogva nyomot hagynak az emlékezetben. Egy ilyenről szeretnék beszámolni a következőkben. Az esemény, amelyről szó lesz 1992-ben történt és tulajdonképpen nem egyéb, mint egy néhány órás dialógus összefoglalása. Egy párbeszéd, melyet a szerző folytatott egy a városunkban – akkoriban – közismert külföldi személlyel. Na, de a fiatalabb olvasóink kedvéért

LÉPJÜNK VISSZA A KÖZELMÚLTBA

          Tehát 1992-ben vagyunk, amikor egy ideig úgy látszott, hogy itt jó világ lesz. Azzal kezdjük, hogy az elszabotált 89-es rendszerváltás után mindjárt megjelent egy Bürgel nevû svájci állampolgár – a helyi legendárium szerint – bankár és létesített itt egy segélyszervezetet „Basel Hilft” néven. Akkoriban elég sokat forgolódott a környéken és az országban.

          Tevékenységének a megítélése nagyon széles skálán mozog, értsd a legjobbtól a legrosszabbig. Na, de itt ő nem a tevékenysége, hanem egész más szempont alapján kerül képbe.

          Mielőtt belevágnánk a sűrűjébe, említsünk meg néhány jellegzetességet, melyek arra az 5-6 évet kitevő időszakra vonatkoznak melyek ’89 után következtek. Ez egy valódi átmeneti időszak volt, amikor a befuccsolt szocializmus már nem, az új bevezetésre váró kapitalizmus még nem működött. A városban a foglalkoztatottság szinte teljes volt. A hat ipari egység (Öntöde, Bútorgyár, Szövöde, IUPS, Lenfonóda és UFET) és a két kisipari szövetkezet még működik.

          A kommunista rendszer korlátozásokkal teli, agyonellenőrzött, sivár és rideg légköre után egy felszabadultabb, „levegősebb” néhány év következik.

          A bukott rendszerben általánossá vált „dolgozgatunk, fizetgetnek” hozzáállás a dolgokhoz most sokkal hangsúlyosabban nyilvánul meg. Ez pedig azzal a negatív gazdasági-pénzügyi következményekkel jár, hogy a „fizetgetés” az állam részéről csak hitelből lehetséges. Nem üti a széle a hosszát, ahogy a székely mondaná.

          Így a Ceauşescu által – a nép bőrét lenyúzva – lenullázott államadósság a Petre Roman kormány idején szépen gyarapodásnak indul. Közben nemzeti sporttá vált a lopás. Mindenki lopott az államtól, ami keze ügyébe került, és amíg volt amit. Ez alól nem voltak kivételek a rendvédelmiségiek sem. Az úgynevezett nagy privatizáció még nem kezdődött meg. Ez még a deszkabódés kereskedelem időszaka.

          Annak ellenére, hogy a média kézzel-lábbal igyekezett elhitetni, hogy itt jó lesz, hogy jönnek a beruházók, mert Romániában jók az opportunitások, a jónépen eluralkodott egy dermesztő létbizonytalanság. A Mi lesz? Mit hoz a jövő? örök kérdései az emberiségnek, de ilyen átmeneti időkben még hangsúlyosabban és zavaróbban tevődnek fel, mint máskor.

          Ebben a finom-vegyes, megválaszolatlan kérdésekkel teli időszakban történt az

ISMERKEDÉSEM BÜRGELLEL

          Az úgy kezdődött, hogy 1992 nyarán városunk polgármestere, Dézsi Zoltán lejött Bürgellel az UFET vállalathoz – ahol én igazgató voltam – azzal a kéréssel, hogy vinném el a város illusztris vendégét ARO-val a szentimrei Büdösbe, mert az érdekli őt, de az út Szentimrétől kifelé nem nyugati kocsinak való. – Pali, te tudsz németül, legalább nem fogtok unatkozni – hangzott a bíztatás.

          Én akkor Bürgelt egy magas, jól megtermett, de nem elhízott, őszülő, éles tekintetű úriemberként ismertem meg. Olyan 58-60 éves lehetett, a nyakán oldalt egy öklömnyi daganat volt.

          Rövid konvencionális formaságok után rátértünk a lényegre, vagyis a következő nap – ami szabad szombat volt – 9-kor indulunk.

                   Én természetesen szívesen vállalkoztam a feladatra, arra gondolva, hogy a 4-5 órás út alatt sok mindent megtudhatok egy svájci bankártól a Mi lesz?-re vonatkozóan.

          Aztán délután egy régi Hargita kalendáriumból tanulmányoztam a szentimrei Büdösre vonatkozó ismereteket. Végiggondoltam a feltevendő kérdéseimet, és előkészítettem egy jó minőségű kazetofont, azzal a céllal, hogy rögzítem a beszélgetést. Ambrus László sofőr rendbe tette délután a legütőképesebb ARO-t és reggel 9-kor felvettük a vendéget a megbeszélt helyről. Indulás előtt a kazetofont betettem az ARO-ba, a hátsó ülésre. Bürgelt természetesen az első ülésre ültettem.

          Ő rögtön az elején azzal a furcsa kérdéssel fordult hozzánk, hogy álljunk meg néhány percre a piacnál. Ő ugyanis, ahol országunkban alkalma nyílik, megtekinti az áruforgalomnak ezt a jellegzetesen keleti, kezdetleges formáját.

          Semmi gond – mondtam. A sofőr a piachoz húzott. Forgalmi dugótól nem kellett tartani és parkírozó hely is került, ahol az ütött-kopott Dácsiák és ARO-k közt egy-két divatjamúlt nyugati kocsi játszotta a státuszszimbólum szerepét. Gyorsan elvegyültünk a tarka-barka piaci népség közt, nem hagyva el egymást.

          A szokott piaci termékek mellett végignéztük a vállalatoktól ellopott holmit (villanymotorok, cirkulalapok, marókések, elektromos kapcsolók stb.). A legnagyobb megrökönyödést egy déli megyéből származó teherautó váltotta ki benne. Ez rogyásig volt rakva 6 méter hosszú, 110 milliméteres átmérőjű öntözőberendezésből származó alumínium csövekkel. Megkért, kérdezzem meg, mennyi az ára egy ilyen lopott csőnek. 5 sörnek az ára volt, a piaci kocsmában. Mindezt azért írom le, mert még később szóba kerül.

          Aztán útra keltünk. Az időjárás jó alapot szolgáltat ilyen alkalmakkor a beszélgetéskezdésre. Mi is ezzel kezdtük, aztán ő kérdezett a vidék erdő- és fagazdaságáról. Én Svájc gazdaságáról faggattam. Aztán egy idő után csikorgó németséggel előadtam a mondókámat a szentimrei Büdösről, hangsúlyozva az egészségügyi hatásokat.

          Úgy Marosfő táján elérkezettnek láttam az időt, hogy feltegyem a Mi lesz?-re való kérdésemet. Hogy ő nyugatiként hogyan látja Románia és a vidékünk helyzetét, kilátásait.

          Elsősorban is meg kell jegyezzem, hogy volt stílusa. Érződött, hogy nem a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom ideológiáján nevelkedett. Összeszedetten, nyomdakész mondatokban beszélt. Az elején kimért, hivatalos nyelvet ütött meg. Én közben bekapcsoltam a kazetofont.

          Ő, némi köhécselések közepette, mosolyogva válaszolta, hogy már várta ezt a sokak által feltett kérdéskört. Ami ezután következett, azt úgy lehetne nevezni, mint

AZ ÚJ RENDSZER PROPAGANDÁJA

          – Hát, kérem – kezdte mondandóját –, az önök országa, akárcsak a többi volt szocialista ország, egy nagy, világméretű társadalmi-gazdasági átalakulás előtt áll. Ennek az átalakulásnak a legfőbb eleme a nemzeti termelő vagyon magánosítása. Ez a folyamat szervesen illeszkedik egy aktuális világtrendbe.

          Én akkor ösztönösen közbevágok: – Na, de ki, vagy kik szabják meg ezt a világtrendet?

          – Tudja, kérem, a kozmikus világórán egyes rendszereknek lejár, másoknak eljő az ideje – hangzott az elegáns kitérő válasz.

          Megismételt kérdésem felett eltekintve, így folytatta:

          – Ami következik, arról én magának csak általánosságban tudok beszélni. Ezt a komplex, nagy társadalmi megrázkódtatásokkal járó folyamatot minden országban a nép által demokratikusan megválasztott politikai elit kell kivitelezze. A nemzeti vagyon magánosításának törvényes kereteit, annak végrehajtását, ellenőrzését a politikai elit fogja elvégezni. Hogy ez miként fog lezajlani, az az elitek rátermettségétől, felkészültségétől függ. Ezzel párhuzamosan elkezdődik minden országban egy plurális demokratikus berendezkedés kiépítése. Közben jöhetnek olyan tényezők, mint a nemzeti vonások. Feltételezhetően lesznek visszaélések is. A cél az, hogy mindenütt élhető, normális társadalom, jogállam alakuljon ki.

          Egy kis szünetet tartva, halkan – mintegy magának – megjegyezte, hogy bizony Romániában sok időre lesz szükség, amíg ez a cél megvalósul.

          Erre én gyorsan átveszem a szót és közlöm, hogy Silviu Brucan, hazai körökben nagyra tartott politikai elemző, ezt az időszakot 15-20 évben határozta meg. Ezt az időszakot úgy a politikum, mint a közvélemény felháborítóan hosszúnak találta.

          Ami ezután következett, annak a legmegfelelőbb alcíme úgy hangzik, hogy

ORSZÁGIMÁZS A PIROS ARO-BAN

          – Nézze, uram, én diplomás szociológus is vagyok – kezdte kissé begurult hangon. Szenvedélyes szociológus vagyok, ha úgy tetszik ez több mint a hobbim.

          Mielőtt ide jöttem, tanulmányoztam Románia történelmét, politikai, gazdasági, kulturális életét. Ezeket összefüggésbe hoztam az itt tapasztaltakkal. Járom az itteni közélet helyszíneit, a piacterektől az egyetemeken át a parlamentig. Nekem a mai piactér látványa felér egy szociológiai tanulmánnyal.

          Amióta ebben az országban vagyok számos nagy vitám volt egyetemi tanárokkal, közgazdászokkal az ország általános helyzetére vonatkozóan. Az a véleményem, hogy nincs itt egy higgadt reális önismeret. A román nép, de főleg a bukaresti, a könnyű eufóriák népe. Öntudata hol a fellegekben, hol a fekete földön leledzik. A tükörbenézést, önkritikát, kiegyensúlyozott önreflexiót nem neki találták ki.

          Ne felejtse, uram – szociológiai alaptétel –, minden társadalom és annak politikai rétege olyan, amilyenre az évszázadok alatt formálódott, amilyen értékrendet alakított ki magának.

          Bukarestben a bizánci-balkáni gondolatmenet és tradíciók mentén kialakult egy minden erkölcsi alapot nélkülöző, lapos, tájékozatlan, felületes, a végtelenségig magának való politikai osztály. Ma Bukarestben egymás sarkát tapossa a semmihez nem értő, teljesen alkalmatlan, kontraszelektált, magas állami tisztségeket betöltő tisztviselők és politikusok garmadája.

          Kedves uram! Egy nép történelmében a meg nem tanult leckék, az átugrott korszakok, el nem sajátított tapasztalatok, levágott kanyarok mély nyomokat hagynak. Ezek kiküszöbölése alapos önvizsgálatot és több generációt vesz igénybe. Nem lehet röpke egy-két évtized alatt megvalósítani azt, ami a több évszázados múltból kimaradt.

          Itt normális jogállam kialakulásához legkevesebb három generáció szükségeltetik, ekkor is csak úgy, ha egy felelősségteljes, céltudatos politikai osztály vezeti – fejezte be előadását, mert közben megérkeztünk útunk céljához. Aztán írásunk szempontjából nem történt semmi figyelemreméltó.

          Hazaérve én a kazettát átírtam, lefordítottam és eltettem, azzal a gondolattal, hogy majd, ha nem dobom fel a talpam, meglátom, hogy Brucánnak vagy Bürgelnek lesz igaza. Hát elnézve a hazai realitásokat a Bürgel véleménye a helytálló.

          Elnézve országunk közéletét, a Bürgel-féle jóslat beteljesedésének vagyunk szemtanúi. Az elmúlt 27 év alatt kialakult egy nívótlan, végtelenül korrupt társadalom, amely az élet egyetlen területén sem tud valamirevaló, értékelhető teljesítményt felmutatni.

Lemhényi Pál
A címfotó illusztráció