Az anomália rendellenességet, szabálytalanságot, a szabályostól való eltérést jelent.

Ahhoz, hogy különösebb ellenvetés nélkül elfogadjuk a szót, szükségszerű egyetérteni azzal, hogy társadalmunkban igenis létezik egyfajta klasszikus rend és szabályosság. Ami ettől a szabványtól eltérő, az már kimeríti az anomália fogalmát. Persze ezt nem mindenki látja így (lásd pl. FBI, CIA, ISIS stb., és más olyan szereplői a rendszereknek, akik nem a szabályok hívei). De most az írásom kedvéért mondjuk azt, hogy tényleg kell egy, a Földön általánosan elfogadott törvény, mint például a Ne ölj! A gyilkosságot, mint anomáliát, lényegében mindenhol büntetik a bolygón, kivéve, ha a nagyhatalmak (és az általuk felhatalmazottak) a béke megőrzésének érdekében gyilkoltatnak halomra ártatlanokat. Egy-egy ilyen incidens után, a bosszú talaján úgy nőnek ki az úgynevezett terrorszervezetek, mint a gombák eső után. Ha a béke a rend, akkor máris anomáliáról beszélhetünk.

Most egy másik anomáliát szeretnék inkább kibeszélni, ez jóval közelebb áll hozzánk. Ne lopj! Mielőtt még azzal gyanúsítanának olvasóim, hogy igencsak felhasználom a Szentírás szavait, nevezetesen a Tízparancsolatban megfogalmazottakat, el kell mondanom, hogy ezek a szabályok jóval a Biblia megírása előtt is léteztek, és igen, azoknál is, akik nem keresztény hitben nevelkedtek. Tehát már az ősidők óta elfogadott rendszabályokról beszélünk. De térjünk vissza a Ne lopj! törvényére.

Az utóbbi hónapokban az országos média főhíreiben túlsúlyban kerültek a politikusi körökben elkövetett megvesztegetésekről, lefizetésekről, pénzeltérítésekről, egyszóval a lopásokról szóló történetek. Mondhatni, hogy semmi új a nap alatt, de most már akkora összegekről van szó, hogy az már anomália, mert ugyebár lopás és lopás között is van különbség.

De azért valljuk be, nézőpont kérdése az egész. Van elég sok politikus, aki egyszerűen csak megélhetési (szerintem inkább meggazdagodási, mert a kettő nem ugyanaz) társadalmi szerencsejátékként tekint a korrupciós ügyekre. Ha elkapnak, hát így jártál, ha nem, akkor jól jártál. S ennek a felfogásnak az apropóján a politikai szférában az apák beavatják a fiaikat, lányaikat a piszkos üzletbe, megtanítják, hogy miként kell lopni, csalni, hazudni, sikkasztani. A kapcsolatépítés pedig kimeríti a bűnszövetkezet fogalmát.

Több kormány is alakulhatna azokból a miniszterekből, akik börtönben töltik büntetésüket, vagy éppen kivizsgálás alatt állnak. A parlament maholnap valamelyik fogdában tarthatja meg a soron következő ülését. Lehet, hogy olcsóbb lenne számunkra, adófizető polgárok számára.

Jogos a felvetés: miért kerültünk ilyen mély erkölcsi szintre? Elméletileg mi vagyunk a hibások, hiszen gyakorlatilag mi választottuk meg őket? Vagy az utóbbi is csak elméleti szinten működött?

A közösségek tagjai már nem tudják eldönteni (főleg a magyarság, székelység lakta vidékeken), hogy védeniük kell-e vezetőiket, vagy annak drukkolniuk, hogy az általuk elkövetett jogtalanságokért meglakoljanak. „Egy senkiből polgármestert faragtunk, s most már a fejünkre csinál, s közben úgy meggazdagodott, hogy azt sem tudja, mije van az újonnan épült palotájában.” Az ilyen és hasonló népi megfigyelések ugyebár nem meteorológiai jelentőséggel bírnak. A kiábrándulást nagyban fokozza az a tény, hogy egy-egy vezető meggazdagodása (ami ugyebár nem a megérdemelt fizetéséből valósulhat meg) nem hozza törvényszerűen az általa képviseltek jobb életkörülményét. Más szóval, általában az emberek elviselik a hirtelen megvagyonosodó politikust, ha fejlődik a településük, ahol élnek. Nem mintha ez morális lenne, de a kompenzációs elv alapján (ha van ilyen), valamit valamiért.

Ördögi kör. Mit kellene sugalljunk gyerekeinknek, mikor ilyen „példaképekkel” ütköznek? A képmutató ideológiának új generációja nő bele egy olyan világba, ahol szinte csak az anyagiak számítanak. Anomáliába.