Abszurd zászlóvita

Nyolc nap telt el azóta, hogy a hazai magyar politikai szervezetek kiadtak egy közös állásfoglalást (ami némi veszélyeket rejt magában, azért nem szöktem tőle a plafonig, de most nem erről akarok szólni). Abban olvasható ez a mondat:
“Kijelentették: támogatják a gyergyószentmiklósi, a gyergyóújfalui, a makfalvai és a székelyderzsi polgármesterek azon beadványát, amelyben felhívják az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa Monitoring Bizottságának a figyelmét a romániai helyi önkormányzatiság és regionalizmus visszásságaira.”

A tévedés veszélye nélkül elmondhatom, hogy az állásfoglalás aláíróin meg a négy polgármesteren kívül szinte senki nem értett ebből semmit, hisz a témáról ez idáig a sajtóban nem esett tudtommal szó. (Sőt, megkockáztatom, hogy az aláírók közül se mindenki volt témában, mint alább kiderül.) Tehát akkor röviden:
Márciusban a négy polgármester közös beadványban fordult ama ellenőrző (monitoring) bizottsághoz, s abban azt kérik, hogy vizsgálja meg, hogy összhangban van-e a parlament által tavaly elfogadott hely zászlókra vonatkozó törvény a Helyi Autonómia Európai Chartájával, s ha ők is úgy találják hogy sérti azt, akkor szólítsák fel Romániát, hogy vonja vissza a törvényt. A bizottság annak rendje módja szerint iktatta a kérést és a jövő keddi ülés napirendjére tűzte. Következésképpen az állásfoglalás azon mondata arról szól, hogy az aláírók mind (köztük az RMDSZ is) egyetért a polgármesterek lépésével, s implicite azzal is, hogy a törvény rossz, káros.

Tudva azt, hogy az RMDSZ-nek nem egy képviselője tagja vagy pót-tagja a Kongresszusnak, jogos elvárás az, hogy ezek ott legyenek a bizottság ülésén és szót kérjenek, fenntartandó ezt a közös álláspontot. (Arról nem beszélve, hogy két éve téma az, hogy bár egyikük kérje a felvételét a bizottságba, hogy annak ülésein hivatalból részt vehessen. Ebben az ügyben semmi látható előrehaladás nincs.)

Azt már csak sejteni lehet, hogy a téma fontosságára való tekintettek a szóban forgó képviselőket személyesen is megkereste a Székely Nemzeti Tanács, de elutasításban részesült. Logikusan gondolkozva ugyanis ez eredményezhette azt, hogy a Tanács elnöke két napja Kelemen Hunorhoz intézett nyílt levelet tett közzé, ezzel – nem először – igen éles és barátságtalan reakciót váltva ki.

A történet felvet pár jogos kérdést, illetve módot ad néhány megállapítás megfogalmazására.

Itt van mindjárt az, hogy sokadszor bizonyosodik be, hogy az RMDSZ nem egy homogén szervezet, számos esetben nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb. Székely István aláír egy közleményt Kolozsváron, de annak a tartalmával egyáltalán nem ért egyet Klárik Attila Sepsiszentgyörgyön. Már amennyiben Székely István tudta, hogy mit ír alá…

Aztán elmondható az is, hogy az újratervezés egy hangzatos jelszó volt a párt kongresszusán, de a mindennapokban nem működik, a jelek szerint erre képtelenek. Ha egyszer letették a voksukat e mellett a törvény mellett, akkor az álláspontukon nem változtatnak, akkor sem, ha a gyakorlatban bebizonyosodik, hogy az igencsak rossz, káros.

Az is sejthető a Klárik Attila megszólalásából, hogy igencsak bízik az RMDSZ tekintélyében, úgy gondolja, hogy az embereknek elég az, ha a párt egy tisztségviselője mond valamit, azt kritika nélkül elfogadják. Mindenesetre kíváncsi lettem volna, hogy mit válaszol akkor, ha az újságíró megkérdezi, hogy mire alapozza azt a kijelentését, hogy a törvény rendezi a helyi és megyei zászlók kérdését? Ezt roppant könnyű ugyanis számszerűsíteni: egy év alatt hány zászló kérdését oldotta meg? Ugyanis arról lehet tudni, hogy vannak székelyföldi megyék meg települések, amelyek felterjesztették a kormánynak a zászlajuk tervezetét, ellenben az eredmény mindmáig nulla: egyetlen ilyen tervezetet sem hagyott jóvá a kormány. (Az már maga a nagybetűs ROMÁNIA, hogy a kormány mostanig egyetlen település, Cernavodă zászlaját hagyta jóvá, ami – tessék megfogózni – nem felel meg a törvény előírásainak, mert szerepel rajta a város neve, de az országé és a megyéé nem, pedig ez kötelező lenne!) Tegyük mellé a törvény azon előírását, hogy a kormány által jóvá nem hagyott zászlót használni tilos, majd fogalmazzuk meg a kérdést: mit oldott meg ez a törvény? S ez a kérdés nem költői, mert válasz is van rá: azt, hogy jelen pillanatban számos település zászlaját tilos használni, ha pedig ezt valaki megszegi, akkor számíthat a 10.000 lejes büntetésre. Ideje volna tehát, hogy az RMDSZ (s annak minden ága és boga) lássa be, hogy ez a törvény bizonyítottan rossz, s hagyják abba a dicsőítését.

Az RMDSZ 1996-ban feladta az önálló külpolitikát, s ugyan az utóbbi években állítólag ezen változtattak, de igencsak felemás módon. Erre utaltam már fennebb (az ET testületeiben láthatatlanok), de az is jellemző ilyen téren, amit Klárik Attila most mond: nem vesz részt a bizottság ülésén azért, mert meghívó hiányában nem kaphat szót és érdemi véleményt sem mondhat, „csak a hátsó sorban ülve jegyzetelhetnék”. Az ember joggal kérdezi: mit tett azért, hogy meghívót kapjon? Jelezte a bizottság elnökének, hogy érintettként szeretne ott lenni és szót kapni? De ha kicsit mélyebbre ásunk, akkor kiderül, hogy Klárik Attila nem ismeri a szabályzatát annak a testületnek, aminek tagja. Az ugyanis azt mondja, hogy aki a Kongresszus küldötte (például ő), az részt vehet a bizottság ülésén, nincs tehát szüksége meghívóra. Ha pedig szólni akar, azt ott helyben is jelezheti, s az elnök szót adhat neki. De még ha nem is kap szót (ugyan miért ne kapna?), azzal hogy ott van és szót kér már jelzi a bizottságnak, hogy egy fontos témáról van szó. Arról nem beszélve, hogy írott anyagot vihet magával, azt az ülés előtt kioszthatja, a tagokkal szünetben beszélhet, stb., stb. Magyarán: ha akarná, számos módon hozzájárulhatna ahhoz, hogy a kezdeményezés sikeres legyen, de ő egyszerűen nem akarja. Mert szerinte a törvény jó és kész.

Éppen ezért haragszik is a négy polgármesterre, akik azt merészelték kérni, hogy egy tényfeltáró bizottság látogasson el Romániába, hiszen „nevetségessé válunk, ha egy ilyen delegáció előtt különböző álláspontot képviselünk”. Ezt látszólag a magyar közösség érdekében mondja, attól fél, hogy az válik nevetségessé, de gondoljunk csak bele, mi történik akkor, ha a delegáció idejön, s véleményt kér arról a törvényről, amelyik nyilvánvalóan sérti a helyi autonómiát, s olyan visszaélésékre ad alkalmat, mint ami a hónap elején történt Csíkszeredában. Az lesz a nevetséges, hogy erről nem egységes az álláspontunk, vagy pedig azok lesznek nevetségesek, akik szerint a törvény jó?

A bizottság üléséig van közel három nap (az írás megjelenése június 25. – a szerk. megj.), elegendő arra, hogy valaki Székelyföldről Strasbourgba utazzon. Nem késő tehát még változtatni a téves hozzáálláson és megtenni a gyakorlatban azt, amire az RMDSZ múlt pénteken Székely István aláírásával elkötelezte magát.

Árus Zsolt