Hallgatom a szavakat. Teljesen hidegen érkeznek tudatomba, egyenesen fagyosan. Érzékelhetetlenül szúrják át elmém vékony pajzsát, hogy rettenetes gondolatokat ébresszenek. Ennyi volt? Tényleg ez az ítélet? Valaminek történnie kell! Most kell leszakadjon az a bizonyos ég, most kell legyen a csodák ideje. De az is jó, ha felébredek ebből a rémálomból. Halló, ébresztő! Ébredj fel, ember, mert halálos lehet ez az álom.

Semmi. Szó szerint semmi. Nem történt abszolút semmi, hacsak azt nem veszem csodának, hogy még úgy-ahogy logikusan tudtam gondolkozni. Legalábbis úgy tűnt. Hányingerem volt, érzékeim mintha cserben hagytak volna, a szavak monoton zsolozsmája szédülési képzetet okozott, meglibbent a padló, a tér dimenziója egy ezredmásodpercre szétszakadt, lelassult az idő, s a jelen képei, mint valami absztrakt pókhálók, kis darabokban ott lógtak az üres szoba sarkaiban. Húrelmélet – ez jutott eszembe.

Arra eszméltem, hogy mindenki engem néz. Beszédet kell mondanom? Hol is vagyok? Nem készültem semmilyen szöveggel, az biztos. De már van rutinom nyomni a sódert, ha kell. Aztán mellettem valaki a fülembe súgta: Menjünk. Igen, menjünk. Mozduljunk meg, hagyjuk itt ezt a nyomorú megkövesedett helyzetet. Lépegessünk. Távolabb, egyre távolabb.

A cella, ahová vittek, hozta a kötelezőt. Nem is vártam másra, ha egyáltalán lettek, lehettek volna elvárásaim. Lényegében nem is érdekelt. Lerogytam az ágyra. Ülve maradtam, a fekvés valamiféle hanyag tettnek számított volna most. Próbáltam gondolkodni, de az elmém, mint valami felbolydult méhkas. Cikázó gondolataim még nem is nyertek teljes érthetőséget, máris tovatűntek, hogy helyet adjanak egy másik gondolatfoszlánynak. Már-már fájt a fejemben dúló káosz. Arcok, szavak, életképek váltották egymás őrült tempóban. Megmondtam, megmondtam… Igen, igen, igen, igen, megmondtátok. S tudtam, tudtam, tudtam, hogy… vagy inkább éreztem? Ki kit árult el? Én magamat, vagy inkább titeket? A hatalom bűvöletében deformálódik a személyiség… Tehát már nem volt mit tennem! Benne voltam nyakig. Veletek együtt, de mégis inkább én… vállaltam… de… másképp csinálnám, ha… lehetne…   

Aztán hirtelen kiürültem. Mintha elhagytam volna a Földet, s az űrbe kerültem, a nagy semmibe. Csak a csend basszusa lüktetett a dobhártyámon. Egyedül voltam az egész univerzumban, teljesen egyedül. Más nem létezett csak én. A kitágult tér kiszippantott a jelenből, és egy csillagokkal kipárnázott pánikszobába repített. Minden rendben lesz!  A remény – mely diadalmat ül a kínpadon – még az inkvizíció börtöneiben is biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe – írta Poe* valamikor 1842-ben. Rendben. Akkor minden a terv szerint halad.

Visszaforgatni az idő kerekét. Ezt az újságírók nem kérdezték. Nem érdekelte őket, hogy szeretném-e meg nem történté tenni a történteket. Úgyis azt válaszoltam volna, hogy ártatlan vagyok, és ezerszer is ugyanúgy cselekednék, mint akkor. A városért, a közösségért, a hazáért. Ez kell nekik. Ezt szeretik hallani a szerencsétlenek. Meg hogy bízom az igazságban, mert előbb-utóbb győzni fog. Igen, ha meg nem az én igazságom lesz az, akkor az nem igazság, s kész. Tudok tovább mártírkodni. McIntyre* szerint az érveknek csak egy adott kontextuson, nyelvjátékon belül van helyi értékük, abszolút igazság nincs, illetve maga az abszolút igazságra való törekvés sem más, mint leplezett hatalmi törekvés, az elnyomás eszköze. Rátapintott a valóságra, pedig nem is volt polgármester.

Én sem voltam színész, de azért tehetséges vagyok, s pókerarcom még mindig a régi. A rokonszenvet kell fenntartani, az még megmenthet. Család, feleség, gyermekek, hit, vallás. Nincs bosszú, harag, frusztráció. Van béke, elfogadás, megbocsájtás, rendszeres imádkozás és fogmosás, erkölcsösség, mindent elárasztó szeretet. Buddha, Gandhi, Teréz anya egyvelege. Ez leszek. A jóság, a megértés, a segítőkészség, a békesség szelíd harcosa, aki életét a közösség oltárán áldozza fel teremtőjének. Ha nem kell, akkor is, mert csak így tehetem jobbá a világot.

Nyugalom, istenemberekre mindig szükség lesz.

Ábrahám Imre
(Címfotó: huffpost.com)

* Lee McIntyre bostoni filozófus, eszmetörténész
* Edgar Allan Poe (1809–1849) bostoni költő, novellista, szerkesztő, kritikus