Nem szaggatják a hámot

Amint azt annak idején megírtam, tavaly májusban panaszt tettem az ügyészségen a rágalmazó névtelen levelek ügyében. Hosszas csend után ősszel derült ki, hogy panaszom a kolozsvári katonai ügyészséghez kerül, s december közepén eljutottunk oda, hogy egy ügyész kihallgatott, megtudakolta, hogy fenntartom-e a panaszt, és van-e valami hozzátennivalóm. Mondtam neki, hogy nyilván fenntartom, s még történt egy s más időközben, tájékoztatom azokról is. Mindezt békésen meghallgatta, leírta, én aláírtam, s vártam a fejleményeket. Aztán tizedikén, mikor épp indultam Vásárhelyre, csengetett a postás és hozta az eredményt. Nem fogják kitalálni: az ügyész ejtette az ügyet! Úgy, hogy hónapokon keresztül egy dolgot tett: megnézte azt az interjút, aminek a végén a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) akkori igazgatója elmondja, hogy nekik feladatuk megakadályozni azt, hogy az autonómia-küzdelmek sikeresek legyenek. Ezzel a nyomozást lezártnak tekintette, megállapította, hogy semmilyen további bizonyítékot nem lehet az ügyben fellelni, de ez nem is gond, hisz egyértelmű, hogy ebben az ügyben a RHSZ teljesen ártatlan. No de az érvelés, az nem semmi, tessék nézni:

ugyeszi-rendelet-reszlet

Azt mondja, hogy:
1. A fenti törvényes előírásokból következik, hogy a RHSZ csak a törvényes keretekben fejt ki lehallgatási tevékenységet, amennyiben egy ügyész kérésére azt egy bíró jóváhagyja.
Más szavakkal: mivel a törvény előírja, hogy mikor és hogyan szabad valakit lehallgatni, ebből az következik, hogy a lehallgatást végző csakis törvényesen jár el.
Próbáljuk ezt a gondolatmenetet egy másik cselekedettel szemléltetni: mivel a törvény előírja, hogy lopni tilos, ezért nyilvánvalóan senki nem lop. Zseniális, nemde? Megvallom, számítottam arra, hogy az ügyészség nem fogja megtalálni a tetteseket, éppen ezért igyekeztem ezt minél nehezebbé tenni nekik, képes voltam lefordítani minden dokumentumot, meg kikutatni azt is, hogy a Google a bűnüldöző szervek kérésére kiadja a gmail-postafiókokra vonatkozó adatokat, amelyek alapján akár pontosan azonosítani lehet a rágalmazó levelek szerzőit, de arra nem számítottam, hogy azt ilyen – nem túlzás – impertinens módon fogják tenni. (Hogy arról ne beszéljek, hogy ez a dokumentum fényes gyakorlati bizonyíték arra, hogy az Alkotmánybíróságnak mennyire igaza volt [kivételesen], amikor úgy döntött, hogy tisztázni kell a Büntető Eljárási Törvénykönyvnek a lehallgatásokra vonatkozó előírásait. Ha ugyanis egy ügyész is képes leírni azt, hogy az RHSZ csak bűnügyi kivizsgálás során, bírói felhatalmazással végezhet lehallgatásokat, s elfeledkezik arról, hogy alapból az RHSZ szerepe a nemzetbiztonság védelme, tevékenységét az 51/1991-es törvény szabályozza, s feladata az ország biztonságára veszélyt jelentők megfigyelése, akkor komoly baj van.)
S ha valakinek ez nem lenne elég, van tovább is:
2. Éppen ezért úgy értékeljük, hogy nem lehet az RHSZ-től adatokat kérni arra nézve, hogy a sértett megfigyelés alatt áll-e.
Erre se lehet mást mondani, mint hogy zseniális. Gondoljunk csak bele, mennyire kínos lenne, ha az ügyész – aki közvetlen bepillantást is kérhetne az RHSZ adataiba, hisz bűnügyben nyomoz – udvariasan megkérdezi átiratban az RHSZ-t, hogy zajlik-e ilyen megfigyelés, s ott egy lelkiismeretes hivatalnok azt találja válaszolni, hogy igen. Akkor miképpen lehetne arra a következtetésre jutni, hogy az RHSZ ártatlan, s azzal lezárni az ügyet? Az egy komoly szellemi erőfeszítést igénylő feladat lenne, jobb megelőzni, tehát inkább állapítsuk meg, hogy ilyen tájékoztatást nem lehet kérni – gondolhatta magában az ügyész. A gondolatot pedig tett követte.
Így zárult le ennek a mérkőzésnek az első része. Következik a fellebbezés az ügyész főnökéhez. S az sem lesz – vélhetően – az utolsó állomás.

Árus Zsolt