Kinek a tanúja? Egyáltalán tanú?

    Egy büntető eljárásban elméletileg kétféle tanú létezi: a vád, illetve a védelem tanúja. Egyiket az ügyészség kérésére idézik meg, mert olyan információkat tud szolgáltatni, amelyek alátámasztják a vádlott bűnösséget, a másikat ezzel szembe a védelem kérésére, mert az általa szolgáltatott információk a vádlott ártatlanságát támasztják alá.

    Románia ellenben – mint tudjuk – egy sajátos hely, itt létezik egy harmadik kategória, a senki tanúja. Ilyen voltam én tegnap, Mezei János méltán hírhedt perében, a megyei törvényszéken. Ugyanis az ügyészség kérésére idéztek meg, ellenben nem szolgálhattam a bírónak semmi olyan információval, ami alapján az majd bűnösnek nyilváníthatja Jánost. Ennek szám szerint két oka van: egyrészt nem rendelkezem olyan információkkal, másrészt meg nem is kérdeztek egyáltalán ama 400 négyzetméteres terület eladásáról. Most sem.

    Pedig mód lett volna, hisz ott álltam a bíróság előtt, esküt tettem arra, hogy elmondok mindent, amit tudok, s ott volt az ügyész is, akinek minden lehetősége megvolt kérdéseket feltenni. S akkor ezt kérdezi: folytattam-e 2015 februárjában párbeszédet az V. Kerület polgármesterével a János ellen indított eljárás kapcsán. Amire csak azt tudtam mondani, hogy nem. Ahhoz hogy kiderüljön, hogy az ügyész – akinek elvileg anyanyelve a román – nem ismeri pontosan a “dialog” szó jelentését, szerinte abba az is belefér, hogy én írok egy levelet, amire nem kapok választ. Ezt a félreértést tisztáztuk, s elmondtam ismét, hogy írtam egy levelet, amiben azt kértem, hogy a két város vezetői üljenek le és tisztázzák a helyzetet, ami szerintem csak félreértés miatt alakulhatott ki. Ezt követően az ügyész még kérdezhetett volna bármit magáról a feltételezett bűncselekményről, de ő nem és nem! Kijelentette, hogy nincs több kérdése, s azzal visszaült a helyére. Ha én bíró lettem volna, igencsak elcsodálkoztam volna ezen, elvégre mégis csak furcsa az, hogy az ügyészség eléje citál egy embert, aki ott ücsörög étlen-szomjan reggel kilenctől délután négyig (erről annyit, hogy az idézés kilencre szólt, odaérkezve láttuk, hogy az ajtó mellé kirakott napirenden a kilenc ki van javítva golyóstollal 11 órára, ahhoz hogy végül háromnegyed háromkor kezdődjön el a tárgyalás), csak azért, hogy aztán ne kérdezzenek tőle semmit, ami a vádat alátámasztaná. (Számomra ez csak megerősíti azt, hogy az ügyészség politikai megfontolásból idézett be engem anno tanúnak, hisz továbbra sem tett még bár egy halvány kísérletet se arra, hogy bár azt a látszatot keltse, hogy azt gondolták, hogy tudok valamit a telek-eladás ügyéről.)

    No de én nem bíró, hanem tanú voltam, tehát igyekeztem megfelelni annak a szerepnek, s arra szorítkozni, hogy meghallgatom a kérdéseket, s azokra legjobb tudásom szerint válaszolok. Habár ez – mint kiderült – nem is olyan egyszerű feladat.

    Következett ugyanis a sértett fél ügyvédje. Tudják, a Monturist ügyvezetője, akire ezen a napon szerte a világon minden nő sóvárogva gondol. Ellentétben az ügyésszel, neki volt jó sok kérdése. A gond csak az, hogy hozzá hasonlóan egyik sem a per tárgyára vonatkozott. Abból próbált feleltetni, hogy miket írtam itt a blogomon az ügyről, meg a védencéről. Felkészült rendesen, mert sorra idézett szép hosszú, összetett mondatokat, majd megkérdezte, hogy írtam-e ilyet? Pillanatok alatt mintha egy másik valóságba léptünk volna át, ahol én vagyok a vádlott, ő pedig a gondolatrendőrség képviselője, aki számon kéri rajtam, hogy mi a véleményem a János peréről, az ügyészség politikai szerepvállalásáról meg a román jogállamról. Még azt is megengedte magának, hogy ilyeneket mondjon: Kíváncsi vagyok hogy Árus úr – már amennyiben úrnak lehet egyáltalán nevezni – …

    Később rátért arra, hogy mennyire sanyarú a sorsa annak az áldott jó embernek ebben a városban, hogy igaz-e hogy János parancsba adta, hogy el kell űzni őt innen, cégek és intézmények nem alkalmazzák se őt, se az élettársát, sőt mi több, oda jutott mint a románok Székelyföldön, hogy már az üzletben se akarják kiszolgálni őket? Mindezekre csak azt tudtam válaszolni, hogy ilyenről nincs tudomásom. A kocsmákat bezzeg nem kérdezte, pedig arra tudtam volna a választ: saját szememmel láttam mostanában is, hogy ott kiszolgálják.

    Adott ponton fontolgattam magamban, hogy megkérdezzem, hogy én itt most tanú vagy vádlott vagyok-e, de aztán eszembe jutott az idézés, amin világosan fel volt tüntetve, hogy tanú, tartottam hát magamat ahhoz, hogy az a dolgom, hogy válaszoljak a kérdésekre. Ellenben így utólag, már más szerepkörben, megengedhetem magamnak azt, hogy elmondjam ezeket a dolgokat, hadd tudják azok is, akik nem voltak ott a tárgyaláson, hogy miképpen zajlott az.

Árus Zsolt