Rossz passzban van a város, úgy tűnik.

A folyamatos melléfogások nem takargathatók még a megjátszott nagy lokálpatriotizmussal sem. Nem csoda, ha nem arat osztatlan sikert egy-egy intézkedés, még akkor sem, ha az elején jónak tűnik. Persze ebben nagy szerepe van az irigységnek is, s annak az álszent pozitivizmusnak, amely mögött tengernyi káröröm bújik meg. Úgy szurkolunk a vezetőinknek, hogy közben azt reméljük, belebuknak a feladatba, sikertelenek lesznek. Nem vesszük észre, hogy ezzel a hozzáállással nemcsak a várost, hanem saját magunkat is holtvágányra tereljük.

Mondogathatjuk, hogy nem mi vagyunk a hibásak, a rendszer, az állam, ez a politikusok által elcseszett társadalom kényszerít minket ilyen félreértelmezhetetlenül kisiklott pályára. Nem tudjuk megfogalmazni, csak érezzük, hogy tennünk kéne valamit, hogy valahol rajtunk is múlnak dolgok, de nincs aki összefogná, és feladat elé állítaná a közösséget. Ennek hiányában, s az elementáris ösztönnek engedve, különböző segélynyújtási akciókban éljük ki késztetésünket, azzal ámítva magunkat, hogy ezzel letudtuk jóemberi kötelességünket, s nem utolsó sorban befoltoztuk lelkiismeretünket is. Pedig félrevezető, hazug nézet az, hogy segélyekkel kell támogatni a szegényeket. Ez csak elősegíti a tartós nyomor spájzolását, raktározását. Munka és tanulási lehetőséget kell inkább teremteni azért, hogy ezáltal az emberek tudják biztosítani saját megélhetésüket. Az ilyenszerű segélyezés, főleg a nagy felhajtással körített, akár tetszik, akár nem, olcsó népszerűség-hajhászás, melyet általában politikusok, vezetők sajátítanak ki a közösséget felhasználva.

Mások a tenni akarás érzetének nyűgét feljelentésekkel próbálják tompítani. Zsolt feljelenti Jánost, Mihály Kelement, József Csabát, Attila Károlyt és hosszan lehetne sorolni a neveket. Úgy gondolják, hogy talán ezzel is szolgálják a közösséget. Ugyebár nézet kérdése, hogy ki mit lát jónak és mit rossznak. Akármit meg lehet magyarázni. Táborok alakulnak ki, ki ezt védi, ki azt, ezért vagy azért. Sok frusztráció talál igazolásra, szolgáltat okot a véleménynyilvánításra, ami szabad, és helyenként névtelen is. Az embereknek, érthető módon, évtizedek óta herótjuk van a besúgóktól, de ha találnak motivációt a miértre, akkor akár jóindulatúsággal is megelőlegezik a tettet. Mindaddig, amíg kiderül az igazság. Aztán vagy hős, vagy kiátkozott, vagy bátor, vagy aljas lesz a „besúgó”.

Apropó bátorság! Egy picit visszatérnék egy tanácsülés mondanivalójához, amikor nem szavazták meg (de lényegében igen) az E-Star által kért távhő-áremelést. Kevés szó esett erről az eseményről. Én sem akarom különösebben kivesézni, csak néhány szóban értékelném a hozzáállást.

Azt gondolom, minden tanácsos ismerte, hogy a város lakosságának nagy százaléka, a tömbházlakók amúgy is nehéz helyzete, függ a döntéstől. Ennek tudatában ugyancsak furcsa, hogy néhányan hiányoztak az ülésről. Biztosan megalapozott okuk volt rá. Más, mint amit az emberek gondolnak. Aztán az is tény, hogy a mindenkori tanácsosok a lakosok, a közösség, a mindenkori szavazók szempontjait kellene szem előtt tartsák. Ennek függvényében elvárható, hogy a képviselők az emberek véleményét tartják fenn egy tanácsülésen. Az emberek pedig nyilvánvalóan nem akartak nagyobb fűtésszámlát.

Miután kiderült, hogy a képviselők egyénileg is felelősségre vonhatók az ügyben, ezért névszerinti szavazásra került sor. Négy tanácsos mert a fűtésdrágítás ellen szavazni. Volt egy tartózkodó, egy „tiltakozó”. Nyolcan megszavazták az áremelést, azzal a kitéttel, hogy azonnal a fűtésárszámítás felülvizsgálatára kerül sor. Végül a minősített többség hiányában  nem fogadták el a tanácshatározatot. Azt is tudni kell, hogy az elutasításnak súlyos következményei lehetnek: szerződés felmondás, kártérítés követelés. De azt is kell tudni, hogy a vezetőség félreértése és/vagy egy rosszul elkészített szerződés teremtette ezt a kiszolgáltatott helyzetet.

A kedves olvasó eldönthette, hogy hol sérültek a demokrácia szabályai, hogy ki volt bátor, karakán, ki megalkuvó. Az előzményekről kevés információja van a közembernek, ha van egyáltalán, de már ismert, hogy úgysem tudja kezelni az igazságot. Így nem marad más hátra mint imádkozni, s remélni, hogy Isten eltölti szánalommal a szolgáltatót, és eláll mindenféle követeléstől, drágítástól. Ha nem, akkor azokért kell imádkozni, akik majd anyagilag nem bírják a terhet.

Lehet éjjel-nappal imádkozni, lehet csodákra várni, de nem kellene egy nagyon találó népi mondást figyelmen kívül hagyni: Segíts magadon, s Isten is megsegít. Az a naivitás, amivel időnként kezeljük a nehézségeinket, talán még a középkor együgyűségét is felülmúlja. Engedtessék meg nekem, hogy elmondjam, erre az állapotra nem lehet magyarázat sem a magyarkodás, sem a székelykedés, sem a nagy szülőföldszeretet, sem a nagy hazafiság, de még a vallás sem, egyszerűen csak az emberi butaság, a populizmus, és a népbutítás forgatókönyvének megfilmesített változatán nyálazunk az emberi méltóság kárára. Ennek így nincs távlata, ez nem vezet sehova. Oda semmiképpen, ahova a város akar jutni.

Ábrahám Imre