Nagy Zoltán alpolgármester ünnepi beszéde

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Vége felé közeledik a 2015. esztendő is. Az év végi számadás pedig, lassan időszerűvé válik. Ezekben az ünnepi pillanatokban, amikor nagycsaládként ülünk össze, nem annyira a számok, a statisztikák világa érdekes, mint az a lelkület, ahogyan ebben az évben, a naptár lapjait leszaggattuk a tömbről.

Alig öltött formát az év eleji lendület, éppen csak néhány városépítő szándék lépett a megvalósítás útjára és máris úrrá lett rajtunk a döbbenet, hiszen az év első hónapjában koholt vádakkal, sajátos ugyan, de semmit sem új módszerekkel, átláthatóan jól bevált stratégiával mozdították ki székéből a városunk törvényesen megválasztott polgármesterét, Mezei János urat. Sok mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy ügyének tervszerűen csigatempóban haladó megoldása, még a mai ünnepi köszöntő megtartásától is távol fogja tartani.

Az élet természetesen nem állt meg Gyergyószentmiklóson, az előző évek vetései beértek, és az aratás gazdagságáról bárki meggyőződhet. Munkálataink átívelnek a naptári éveken, folyamatosságuk biztosított, mindössze lelkileg támaszt aggályt a Táncsics Mihály-i állapot.

A  feladatok tömkelege, az állandó kereszttűzben  való lét sokszor  arra sarkalltak, arra neveltek, hogy gépezetként megoldjunk mindent. De be kellett látnunk, hogy mi is emberek vagyunk, érzésekkel, megérzésekkel és fájdalmakkal, de ez nem hátráltat, sőt, segít, formál.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ünnepeink és sorstragédiáink történetében – legyenek azok egyéniek, családiak, vagy közösségiek  –  van   egy  kiemelkedően  fontos,  közös  vonás:  bennük  és  általuk  éljük  meg összetartozásunkat igazán. De ilyenkor éljük meg a távolmaradók, távoltartottak hiányát is.

Gyergyószentmiklóson is rendszeresen megünnepeljük városunk védőszentjének, Szent Miklósnak napját. Tesszük ezt nem azért, mert emlékezni illő és egyfajta kötelesség; hanem azért, mert újra meg újra megéljük ezáltal azt, hogy egy közösséghez tartozunk. Megerősödünk abban, hogy értékeink vannak, hogy bőséggel és szilárd alapokon van közös hit, tudás, érdeklődés, hogy a hétköznapi nézetkülönbségeken felülemelkedve nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül közös az utunk. Az év ezen időszaka arra szegezi figyelmünket, hogy csak közösségben létezhetünk és feladatunk megélni ezt a közösséget.

Kedves Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy megosszak Önökkel egy velem történt, régi, még kora fiatalkori, élményemet. Egy fesztivál alkalmával, egy tapasztalt előadó rendbontó felajánlást tett a jelenlévők számára: akinek van kellő bátorsága és megbízik őbenne, annak segít átkelni egy parázsszőnyegen, mezítláb. Ehhez nem szükséges más, minthogy, az arra vállalkozóknak, egy rövid útbaigazítás után, oda kell állni a parázsszőnyeghez, bele kell nézni a vezető szemébe, aki a túloldalon helyezkedik el, és el kell indulni feléje. Egyszerűen csak meg bízni kell, tiszta gondolatokkal, őszintén, igaz tekintettel kell a szemébe nézni, mindvégig a közös utunk alatt, az átkelés befejeztéig. És kész, ennyire egyszerű. El kell mondanom, hogy a nagyszámú hallgatóságból egy páran jelentkeztünk a próbatételre és mindannyiunknak sikerült sérülés-mentesen átkelnünk a parázsszőnyegen! Bíztunk és hittünk önmagunkban, egymásban és vezetőnk képességeiben, igazmondásában.

Kedves ünneplő közönség!

Meggyőződésem, hogy egy vezető és közösség kapcsolata épp erről kell szóljon. Bizalom, igaz tettek és igaz tekintet. Ha bármelyik hiányzik, akkor valamelyik fél megégetheti magát. A parázs mindenkit megégethetett volna, aki velem együtt vállalta a felelőséget az átkelésre! Hiszem, hogy külön-külön képtelenek lettünk volna erre a feladatra. A vezető hiába adott volna utasításokat, ha nem bíznak benne, nem követik. Az átkelést vállalók, hiába próbálkoztak volna, ha nincs egy vezető, aki átvezeti, de akkor sem sikerült volna, ha nincs egy biztató közösség, aki bátorítja. A szemlélődők, kívülről tanácsokkal jövők sem értek volna el sikereket, ha nincs akinek szurkolni, tanácsot adni.  Mindenki aktív szerepet vállalt a cél teljesítésében. Ezáltal, együtt egy olyan közösségi élményben volt részünk, melyben ki-ki, a saját vállalásának megfelelően, részesült a sikerélményben. Együtt, a közösségünk javára fordítottuk a parázs pusztító erejét!

Hasonlóan jártunk el az idei, megpróbáltatásoktól teli évben is. Sorainkat összezárva, egymás tekintetében bízva, ki-ki a maga helyén részt vállalt az év elején kiterített parázsszőnyegen való átkelésben. Természetesen voltak akik biztattak, hogy sikerülni fog, voltak akik reménykedtek, hogy megégetjük magunkat, de hála a gondviselő Istennek, itt vagyunk és nyugodtan elmondhatjuk, hogy az előző évek vetései beértek, és az aratás gazdagságáról bárki meggyőződhet.

Kedves barátaim!

Az idei, embert és közösséget próbáló év végén, méginkább megerősödik bennem az a kérés mindannyiuk felé, hogy csak azért is, nézzünk egymás szemébe, fogjuk meg egymás kezét és sétáljunk át a parázson! Együtt, közösen. Tegyük ezt annak dacára is, hogy egyes érdekcsoportok nem szeretnének összeforrott közösségben látni bennünket. Tegyük ezt akkor is, ha majd lesz, aki bekiabál, hogy ne menj, úgysem fog sikerülni, ne bízz, mert csalódni fogsz, megégeted magad!

Mindezek ellenére haladjunk előre, mert tudom – hiszen bőrömön tapasztaltam – hogy működni fog. És csak így fog működni!

(Címfotó: Szász Adorján)