Valamikor az országhatárok azért voltak kitalálva, hogy meghatározzák az egyes különálló, önálló kormányzattal rendelkező hatalmak fennhatósága alá tartozó területeket. Ugyanis az országok már a történelmi időkben is többnyire saját nyelvvel, kultúrával, hagyományokkal, szokásokkal, törvényekkel, sokszor vallással stb. rendelkeztek, és ezeket általában meg is szerették őrizni. Nem az elszigetelődést szolgálták, szolgálják a határvonalak, hiszen vendégeket (turistákat), kereskedőket, művészeket, szakembereket, politikusokat stb. szívesen fogadtak az országok, persze elvárva tőlük, hogy tartsák be a helyi törvényeket, szabályokat, tiszteljék a tradíciókat, a vendéglátóikat. Ez első olvasatra teljesen logikusnak és értelmesnek tűnik.

Aztán jött az Unió, aki felrúgva az ősi szabályokat, teljesen új „rendet” vágott a sorok között, ami állítólag minden uniós országnak nagyon jó. Ettől a tudattól ma már sok államfőnek álmatlan éjszakái vannak. Az új struktúrának köszönhetően a tagállamok elveszítették az önállóságuk (szuverenitásuk) nagy részét, amit hatalmas kölcsönpénzsegélyekkel kompenzált az Unió. Írhattam volna akár a függetlenség elvesztéséről is, mert egy ország már nem független, ha egy külső hatalom tartja politikai és katonai ellenőrzés alatt. Mármost azon túl, hogy mi (s általában a többi uniós kis ország is) többnyire beleegyezünk az Unió által „ajánlott” politikai és gazdasági lépésekbe, valamint a NATO katonai protektorátusába, nem nagyon lehet semmilyen saját elképzelésünk, mert akkor jön a nono, a szankció, s akárcsak az óvodában, sarokba állítanak. A mendemonda szerint pedig ez egy felnőtt társadalom.

Az Unión belül az országhatárok is csak amolyan formaságok lettek. Az emberektől pedig elvárták, hogy felvilágosult uniós polgárokká váljanak, akik nem feltétlenül ragaszkodnak szülőföldjükhöz, nyelvükhöz, hagyományaikhoz, vallásukhoz, elvárták, hogy szabaduljanak meg ezen elavult nézeteiktől. Segítettek is ebben, biztosították a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás jogát számukra. Így sikerült is visszaállítani a régi rendszerek szolgaságát. Ma már a nyugat módos polgárai szabadon válogathatják, cserélgethetik a kelet-európai szolgáikat, szolgálóikat, persze ismét a pénz a megalázás ellensúlya. A megélhetés gyakorta csalóka reményében így ragadnak vándorbotot fiatalok milliói, akiktől éppen az Unió „szabadsága” veszi el a munkalehetőséget, a szülőföldön való boldogulás reményét. Sokszor nem is az elvándorlás a nehéz, nem is az idegenben végzett megfeszített munka, hanem a hazatérés, ahhoz nagy céltudatosság és önfegyelem, no meg persze szerencse is szükséges. Így vállnak gyökértelen világpolgárokká fiaink, lányaink, kiszolgáltatva a fogyasztói társadalom csilivili világának, ahol a konzumerizmus jelenti az önmegvalósítás fő útját.

Most az illegális bevándorlók problémaköre veri ki a biztosítékot szinte minden nap a médiában. Az, gondolom, nyilvánvaló mindenkinek, hogy ezt is az Unió „szabadsága” okozza. Minden emberi jóérzés, segítőkészség, empátia mellett sem lehet megérteni azt, ami most történik. Egy ilyen ellenőrizetlen exodus esetén persze, rengeteg tragédia történik. Szó szerint senki sem hibás érte, mert szó szerint senki sem érzi felelősnek magát a történtekért, de azért hibáztatni lehet, és parancsokat osztogatni, hogy így kötelesség, meg úgy kötelesség, mert emberek vagyunk, meg hát ugyebár ezek menekülnek egy mindent és mindenkit elpusztító háború elöl. Napvilágot látnak a tragédiákat megörökítő fényképek, filmek, lejegyzett történetek, és a jólétben és biztonságban élők felháborodottan tüntetnek az emberi közöny ellen. Feltevődik a kérdés: kik kellene elvezessék ezeket a szerencsétleneket az Ígéret Földjére (esetünkben Németországba)? Hol van Mózes? Vagy Allah? Vagy valaki, aki legális keretet tud biztosítani ennek a teljesen illegális vándorlásnak? És nemcsak, hanem élelmet (disznóhús nélkülit), italt, szállást, biztonságot, egészségügyi ellátást, szállítást stb. Na, itt már kezd hebegni az Unió. Erre nem volt felkészülve, s pedig ez még csak a kezdet. A humánus megoldások nem fognak működni. A migránsok elosztása az Unió tagországaiban lényegében ellentmond az aktuális törvényeknek, miszerint senkit nem lehet kötelezni, hogy olyan országban telepedjen le, ahol nem akar, tehát a menekülteknek joguk van választani, hogy melyik országban akarnak élni. Azt pedig, hogy csak két évig kell gondoskodni róluk, még Traian Băsescu volt államfő is az Európai Unió „szép hazugságának” nevezte. Integrálásról pedig szó sem lehet. Ez pedig az Európai Unió szép álma, amiből nagyon gyorsan fel fog ébredni.

Már most is kilóg a lóláb, hiszen együttérzésből sokan úgy gondolják, fogadni kell a menekülteket, de a zöme azért azt nem szeretné, hogy a saját településére költözzenek. Szeretjük őket, szeretjük, de azért annyira nem…

Az okokat firtatva, hogy miért most és miért ilyen nagy arányban indult meg a menekültáradat, csak filozofálgatni lehet. Az tény, hogy a merkeli elszólás után, most mindenki szíriai. Személyes irataik hiányában lehetetlen beazonosítani, hogy ki menekült, ki megélhetési bevándorló, ki embercsempész, ki kalandor, ki beszivárgó terrorista. Azt sem lehet megtudni (vagy inkább nem akarjuk megtudni), hogy ennek a sok szegény embernek honnan van kötegnyi pénz, olykor több ezer euró a zsebében. Ezek úgy látszik, már nem is fontosak, csak valahogy rendezzük le ezt a menekülthullámot. Az is érthetetlen számunkra, hogy a muszlim menekültek miért nem az arab országokba, például Szaúd-Arábiába, Kuvaitba, Katarba, Ománba, az Egyesült Arab Emírségekbe, a több mint 50 csodaszép muszlim ország valamelyikébe folyamodnak letelepedésért. Hihetetlen, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy a sokkal közelebbi gazdag olajtermelő országok irányába vegyék útjukat, ahol népesség- és munkaerőhiány van, hiszen jelenleg is kb. 15 millió külföldi dolgozik ott magas bérekért. Nem tudjuk az okokat.

Azt viszont érdemes tudni, azaz inkább beismerni, mert most már eső után köpönyeg, hogy nem volt szerencsés lépés „ráerőszakolni” az európai demokráciát olyan afrikai és közel-keleti országokra, ahol lényegében – tetszik, nem tetszik – csak egyfajta diktatúra tudott úgy-ahogy rendet teremteni, s fenntartani azt.

A demokrácia jelszava alatt ugyebár Amerika is nagyszerűen tud országokat, társadalmakat, infrastruktúrákat, kormányokat szétrombolni, majd learatva a babérokat (kőolajban, altalajkincsekben stb.), romokat, nyomorúságot, politikai űrt hagyva maga mögött, győztesen kivonul mint, aki jól végezte a dolgát. A nagy dolgát. Aztán meg szigorú tanácsokat osztogat, hogy kinek mi a feladata. Hát igen, a magáét már elvégezte, amikor felbolygatta a méhkast. Így már szinte biztos lehet, hogy sikerül megakadályoznia az Európai Unió megerősödését azáltal, hogy a menekültáradattal rés nyílik az európai kereszténység pajzsán, amely relatív védelmet és békét biztosít az Óvilág ezen részén.

Sok választásunk nincs. Vagy Bőjte atya tanácsa szerint a magunk együgyű módján rendezgetjük a kiskertünket, mint, aki semmiről semmit sem tud, s közben mecsetre gyűjtünk a muszlim közösség javára, kiknek az Európai Akadémia által rovásírással kiállított „hajtási engedélyük” van. Vagy Orbán Viktor meglátása szerint határozott kiállással, szigorúbb szabályozással, de emberséges módszerekkel megvédjük határainkat, kultúránkat, közösségünket. Vagy most lépünk, vagy később már sem időnk nem marad, sem lehetőségünk nem lesz egy új „keresztes háborúra”.

Ábrahám Imre
(Címfotó: MTI)