Elég későinek tűnhet, hogy több, mint egy héttel reagálom le a pricskei búcsú élményeit, de valahogy nem akartam az első benyomások hatása után rögtön szavakhoz nyúlni. Amúgy sem szívesen írogatok olyan eseményekről, amelyekben személyesen érintett vagyok (igen, annak ellenére, hogy csak a bibliai Ábrahámot emlegették a misén, sok jó emberrel együtt én is segítettem a búcsú előkészítésében 🙂 ).

Gondolom, már mindenki tudja, hogy nem borítom magamra a templomi oltárokat, hacsak nem muszáj. Mivel természetimádó és természetjáró vagyok, ezért a hegyek oltárain tartott búcsúkat teljesen másként kezelem, azaz élem meg. Persze ebben nagy szerepe van az ünnepi szónoknak is. Van, akit érdemes meghallgatni, van, akit nem. Hajdó főesperes magasra tette a mércét, nemhiába emlegetjük minden pricskei búcsún, és nemcsak ott.

Úgy gondolom, hogy akkor tud valaki szívből jövő gondolatokat megfogalmazni, ha a beszéd témája közel áll a „lelkéhez”, szívügye a mondanivalója. Ez történt az idei pricskei búcsún. A güdüci születésű Vakaria Béla szentszéki tanácsos, plébános nem próbálta magasröptű szónoklattal lenyűgözni hallgatóit, vendéglátóit, idegen kifejezésekkel cifrázni mondandóját, hanem a gyermekkorában megismert Pricske és a biblikus hegyormok példáján keresztül hangsúlyozta az elért lelki magasságok jelentőségét a valóságban, a tények ismeretében, de szimbolikusan is.

Milyen fontos, hogy van nekünk egy ilyen Pricskénk! És milyen jó nekünk ott lenni! Mikor lenézünk a medencére, akkor csodálattal tölt el mindannyiunkat a látvány: Milyen gyönyörű helyen is lakunk. S a környező hegyek mintha igenlően bólogatnának hozzá: bizony, bizony…

Szalad az idő, egyenesen rohan. Mintha a tegnap lett volna, amikor a keresztnek helyét kerestük, pedig már 11 éve áll, s büszkén tekint alá a városra, hirdetve a benne élők keresztény elkötelezettségét.

A pricskei kereszt célpont lett, a szó jó értelmében. Nemcsak búcsúkor jönnek ide „zarándokok”, hanem az év sok-sok napján van látogatója. Érdemes beleforgatni, beleolvasni a kereszt sokadik vendégkönyvébe. Lehet, hogy az eredeti célok mára már elhalványultak. Az ember szeretne maga után hagyni valami kézzelfoghatót, valamit, amiről rá emlékeznek. De aztán valami megváltozik. A pricskei kereszt már nem a nevekről szól (egy emlékplakettől eltekintve, amelynek teljes együttérzésem ellenére sincs semmi keresnivalója a kereszten), és a szerénység példaképeként, de ugyanakkor a múlandóság bizonyítékaként fogadja vendégeit. A szerénység állítóinak névtelenségében áll, a múlandóság pedig abban, hogy már tényleg csak néhányan emlékeznek alkotóira. Micsoda ellentétek feszülnek a múló időben.

A szent hellyé avanzsált Pricskén azonban nincs minden rendben. Ahogy a papbácsi is mondta, ahol valamikor erdő volt, most annak híre-hamva sincs, még a forrást védő fákat is levágták. Az áfonyázó cigányok hada pedig megállíthatatlan. Hiába minden figyelmeztetés, ellenőrzés, továbbra is szaporodnak a tűzhelyek, az eldugott szeméthalmok, az elázott, kupacokban hagyott „caritászos” ruhák, melyeket roma gyerekek halásztak ki a Caritas ruhagyűjtő konténereiből. A kereszt környéke ennél jóval többet érdemel.

Az ismerős táj mintha sáskajárás nyomait viselné magán. Legyen az fa, áfonya, gomba, valamilyen megélhetési forrást keres mindenki. Mellbevágó, hogy lényegében nincsenek szent helyek, nem feltétlen a szó szoros értelmében. Mindenhol kerülnek profanizálók. Még a hírekben is, hiszen egy adott pillanatban olyan információk keltek szárnyra, állítólag a médián keresztül, hogy a viszontagságos idő miatt nem lehet megközelíteni a Pricskét. Hiszem, hogy csak ártatlan tévedésről volt szó.

Az idei búcsú legfontosabb üzenetkérdése a lélek útkereszteződésében találkozik minden emberi gyarlósággal: él-e még lelketekben a tízparancsolat kőtáblája, vagy már rég összetörtétek azt? Csak kérdés, keserédes érdeklődés, ami ismertnek sejteti a választ, de ennek ellenére nem sújt, nem szid, nem kér számon, nem fenyeget, csak a lelkiismeretet próbálja szelíden – akárcsak megfogalmazója – felébreszteni, s éppen ez az erőssége.

A választ mindenki magában hordozza, s ennek felismerése adjon erőt és egészséget a következő pricskei búcsúhoz, hogy újra együtt tudjuk elmondani: Uram, jó nekünk itt lenni!

Ábrahám Imre

(Címfotó: Köllő Réka)