SzakÁ(rus) Cs(illa)

Marmaládé

    Gyermekkorom egyik felejthetetlen édessége a marmaládé. Máig számban az íze, orromban az illata, sőt, a lelőhely is szemem előtt: kis falusi bolt, faláda, amelyből Mihály Feri bácsi, a bolt teljhatalmú ura, igény szerint akkora darabot emel ki egy zsírpapírra, amekkorát a vásárló kér. Lévén gyakori vásárló (mivel a fogyasztók sorát is előszeretettel gyarapítottam ), máig érzem a petróleummal felkent padlójú kis üzlet vegyes illatát.
    Régóta motoszkál bennem, hogy nyomába eredjek ennek az illatnak, íznek. Sajna, mint minden szép emléknek, az évek hosszú során át, ennek is megváltozott egy (vagy több) összetevője, így hosszas keresgélés után sem leltem rá magára a marmaládéra, önmaga teljességében. Állaga és színe megvan, de az ízét még keresem. Ha valaki netán a talált tárgyak osztályán rábukkanna, nyomban értesítsen, a józan ész határain belül bármit megadnék érte.
    Valami igen titkos adalékanyagot tartalmazhatott, mert többrendbeli próbálkozásom sem hozta meg a kívánt eredményt. A bajok ott kezdődtek, hogy igazából magáról az alapanyagról sem található információ, internet- és szakácskönyv-szerte, semerre. Receptje valószínűleg a kommunizmus soha fel nem fedett titkai között lelte végső nyughelyét. Így aztán e példány alma, körte, szilva, barack, meggy összetevőkből (héjastól) készült, nagyon hosszas főzés által.

Forrás: hirmondo.ro