Egy étkezésen gyakran korona a desszert, feltéve, ha az ember elbír fogyasztani egy huzamban több fogást. Másik kategória a kávé, tea kísérőjeként fogyasztott édesség, avagy a filmnézés, olvasás közbeni falatozás, melynél az a veszély áll fenn, hogy figyelemmegosztás folytán túl sok fut le a torkunkon. Bizonyos mennyiségű cukorra persze mindenképp szüksége van a szervezetnek, főleg természetes cukorra, mert energiát ad az embernek a működéséhez. De mióta megjelent a kígyó azon a bizonyos almafán, azóta is folytonos kísértéseknek vagyunk kitéve, ezeknek egyike a feldolgozott cukor, melynek káros hatásairól hosszú disszertációkat lehet olvasni. Nem is lennénk emberek, ha mindezt figyelmen kívül hagyva, nem fogyasztanánk mégis, nyakra-főre! Mert ismerjük be, hogy finom, boldoggá tesz, akkor is, ha néha függőséget okoz. Kevesünkben van meg olyan szintű önkontroll, hogy egy krémesszeletre nemet mondjunk, lemondván a ropogós réteslapok közé bújtatott remegős vaníliakrémről. Szerény véleményem mégis az, mindenki saját szerencséjének, és egészségének kovácsa, és amíg mértékkel tesz, fogyaszt, addig túl nagy baj, kár nem érheti.                                                                                                        

Ez az örmény sütemény akár a mi mézeskalácsunk közeli rokona is lehet, annyira hasonló a két recept. Habár, hogy a mézeskalács a mienk lenne sem felel meg teljesen a valóságnak, ugyanis már az ókori Egyiptomban és Görögországban is ontotta illatát, tésztája forró kőlapokkal érintkezvén. Tán csak annyi különbséget vélek felfedezni, hogy én sáfrány helyett gyömbért használok (de csak azért, nehogy véletlenül megérezzem a sáfrányillatot ). A fotón szereplő példányok Nőnapra készültek, gondolván, az ember önmagát is meglepheti e napon kellemes illattal, ízzel.                                                                                                                                                                                                 

Hozzávalók: 20 dkg méz, 20 dkg porcukor, 45 dkg liszt, 2 db tojás, 5 g fahéj, 2 g sáfrány (ánizs sem ront az ízén), 1 dkg szódabikarbóna, 5 dkg mogyoró, 5 dkg dió/mandula, 3 dkg vaj

Elkészítése: A mézet egy lábosba borítjuk, hozzáöntjük a porcukrot és kevergetve felforraljuk (kis hőmérsékleten, hogy ne égjen meg). A lisztet egy tálba tesszük, majd ráöntjük a mézet. Amikor kihűlt, hozzágyúrjuk a tojást, és a fűszereket. Lisztezett lapon kinyújtjuk, és pogácsaszaggatóval kivagdossuk. Jómagam ugyan most a könnyebb útra lépvén, kis golyókat gömbölygettem, melyeket villával a tepsiben kissé lenyomkodtam. Mindegyik pogácsa közepét egy-egy mogyoró, illetve diódarabkával diszítettem. Vajjal kikent, lisztezett tepsiben, félórás pihenő után kb. 20 percig sütöttem.                                                                                                                                                              

Ha mindent a nagykönyv szerint betartva végzünk, végeredményünk nem lesz ágyúba tölthető életveszélyes lövedék! Dióvásárlásnél is tegyük fel a szemüveget, történt ugyanis, hogy otthoni munkám megkönnyítendő, hosszú keresgélés után, pirítottat választottam egy üzlet polcáról, ama lényeges apróságot elnézvén, hogy egy szép, piros chilirajz is díszelgett a dobozon. De sebaj, ezúton tanusíthatom, nagyon finom rágcsálnivaló a chilis dió!