SzakÁ(rus) Cs(illa)

Örmény örökség: Hurutos leves

    Recept: Alapja a tejföllel elkevert, huruttal savanyított, leszűrt húsleves, amelybe az angadzsaburt belefőzzük. Aszerint, hogy mennyire savanyúan szeretjük, több vagy kevesebb hurutot lehet beletenni. Angadzsabur: a vékonyra nyújtott laskatésztát kis négyzetekre vágjuk, minden darabkára kevés borssal, sóval ízesített, apróra őrölt (rendszerint marha) húst teszünk, háromszögbe összehajtjuk, széleit megnyomkodjuk, majd a kisujjunk köré csavarva, felül a csúcsokat összecsípjük. Az ujjunkról lehúzott tésztacsomagocskák kosárra emlékeztetnek, őseink szerint meg a fülre. Mivel a tészta elkészítése sok időbe telik, már korán reggel el lehet kezdeni, az elkészítését. 🙂 Majd végül belefőzzük a levesbe.
    A hurutos leves, az örmény ángádzsáburleves székelyesített változata, mely gyakran fő a gyergyói konyhákban. 🙂 Minden bizonnyal azért, mert (meglátásom szerint) városunkban munkálkodik a legtöbb hurutkészítő asszony, aztán (lévén empátiaszint-emelkedésünk) nem szeretnénk, hogy kárba menjen a sok munkájuk. 🙂 Nem utolsó sorban pedig igen finom is! Az angadzsabur helyett pedig krumplit, hagymát, murkot, és hiripet főzünk a hurutos levesbe. Miért is vesződjünk a fülnek tűnő kosárral, vagy a kosárnak tűnő füllel, ha jó anélkül is? 🙂 Fülét a disznónak esszük, gondolom azért, mert az már készen van, és csak egy nyisszantásnyi munkába kerül. 🙂 Levesünket végül jó sok tejföllel ízesítjük.
    Huruttal egyébként találkoztam Örményországban is (persze, hol máshol, ha nem ott?!), éspedig egy ebéd alkalmával: sült hal pihent a tányéron, körítése palacsintába töltött krumplipüré volt, mely mellett teljes életnagyságban hevert egy hurut. Lehet hogy a savanyúság szerepét játszotta éppen? 🙂