SzakÁ(rus) Cs(illa)

Marchal-máj

Mondják: ki vihart vet, szelet(et) arat. Avagy fordítva. Nálam mindenesetre így van, beviharzom a konyhába, aztán kis idő múlva aratom is a szeleteket. Vagy szelem? Mint most a májat, a Marchal-májhoz. A Marchal, az ugye nem sült hal, hanem sült máj (hangzatos nevét Marchal József [1832–1914] szakácsmesterről kapta, aki III. Napóleon udvari konyháján tanult, a német császár, az orosz cár és főhercegek konyhamestere volt). Ugyanakkor e jeles napon emlékezetünkbe idézhetjük Bem marsallt is, ugyanis a kezünk járásának nem kell kizárnia az agyunk forgását, főleg ha német császárokat, és orosz cárokat emlegetünk. Szóval: a máj, a pirított szalonnaszeletek zsírjában sült, miután megáztatta magát (persze az én segítségemmel) fokhagymás tejben. Sültek még hagymakarikák is, azon meggondolásból, hogy ártalmára semmiképp sem válik a gyomornak és a kompozíciónak. Körítése rizs, és mivel mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van, jelen esetben rizsünk céklakalap levevéssel fogadja a gratulációkat. Aki pedig a céklát nem szereti, az azért még nem rossz ember, csak válogatós, de jóindulatomból kifolyólag fogyaszthat egy kis savanyú uborkát. Mert ízlések és pofonok ugye nem egyformák, és fő a változatosság. És éljen a szabadság! Amiért meg Radetzky marsallt nem szeretjük, a Radetzky-Marsot szerethetem, ugye?