Piciny sorozatom zárórészében Nagyanyám két testvérére, Antalra és Zoltánra emlékezünk, kik az anyaország ölén fogyasztották el kenyerük javát, mely (reményeim szerint) sok-sok tányér gulyás kísérőjeként szolgált. 
    Habár a gulyás nevű eledelünk keletkezése fölött – a gőz mellett – a történelem köde kavarog, bizonyítottan híressé az 1700-as évek végén vált, kalapos királyunk, II. József jóvoltából, válaszként a magyar nemzet (nevezzem inkább nemesnek? ) ősi alkotmányát és érzékenységét mélyen sértő rendeleteire.
    Ekkor lett a magyarság egyik szimbóluma. Nevét a szarvasmarhákat őrző gulyásokról kapta, számomra megfejthetetlen rejtélyként, ugyanis ők marhát csakis élő állapotban, négy lábon állva láttak, bogrács aljában semmiképp (a hús megfizethetetlensége miatt) . Vicces az, hogy akkoriban a porcelán tányérokon sem igen tűnt fel, mégis ezt kiáltották ki a legmagyarabb ételnek. A leghitelesebb verziónak a bográcsban készített gulyást tartják. Magyarország minden területének saját gulyásfajtája van, de állagát tekintve a leves és a főzelék között helyezkedik el, és alapjában marhahúsból, paprikából, murokból, krumpliból, fűszerekből áll.
    Ilyen télvégi napokon gulyásleves fő a konyhámban, mely 800 g marhalábszárt, sertészsírt, 250 g vöröshagymát, 2 gerezd fokhagymát, 150 g paprikát, 1,5 kg krumplit, 1 kávéskanál szárított zellerlevelet, fűszerpaprikát, köménymagot, sót, borsot és 100 g csipetkét tartalmaz.
    Végezetül, üzenem Józsefnek, a továbbiakban rendeletek helyett meleget (melyet fény és színek követnek) hozzon! 

Forrás: hirmondo.ro