Majdnem fele eltelt ennek az évnek is, amelyben kaptunk hideget (sokat), meleget (keveset), szavakban, tettekben, hőmérsékletben egyaránt. Kínos beszélgetések, nagy hallgatások, óriási hőingadozások nehezítik amúgy sem könnyű hétköznapjainkat.

    Lehűlés helyett gyakran csak elhűlünk azon, ami folyik ezen a világon, és azon, hogy oly kevesen hajlandók tenni valamit az élhető élet fenntartásáért. Hűvös fenyveseinkben sem kereshetünk már enyhet, ugyanis a medve lépten-nyomon a város- és erdőszéli mohán hever, egy találkozás vele pedig nem épp a kikapcsolódások csúcsa. Persze, őt sem kérdi senki, hogy mit keres errefelé, holott valószínűleg csak az otthonát jelentő, zajos halált halt fenyőrönkök útját követi. Egy pár medvét valószínűleg kilőnek a tarthatatlan helyzet megoldásaként, aztán minden marad a régiben, patakok medre erőgépek által szétdúlva, a poharainkban levő csapvíz szürkésbarna árnyalatban, néhány embertárs szétmarcangolva.

    A gombát pedig már nem szedem, hanem veszem, és már csak nosztalgikusan emlékszem a karmolásnyomokra, a hangyacsípésre, az arcba csapódó fenyőágra, a vizes mohacsapda általi fenék- és lábázásra, ugyanakkor a lelkes örömre, melyet egy hamvas hirip (alias hiriba, medvegomba, pesze, peszegomba, szepe, szepegomba, tinóorrú-gomba, tinórka-gomba, tinóru, tinórugomba, úrigomba, vargánya) vagy egy rókagombacsalád megpillantása kelt az emberben.

    Egy jó hirip pedig emberi számítások szerint méltóképp ízletes fasírtként végezheti földi pályafutását (de az is lehet, hogy a kukacok erről másként vélekednek ). A ledarált gomba és füstölt szalonna mellé társul még tojás, kenyérmorzsa, fokhagyma, só és bors (alkalmanként hagyma- és paprikakocka). Az elkészült étekkel pedig az erdő lényegének piciny darabját vehetjük magunkhoz.